Dicstelen történet játszódott le vasárnap Katalóniában. Spanyolország megosztottságán és a baloldali populizmus felelőtlenségén nincs mit ünnepelnünk.
Nem kéne elolvadnunk a gyönyörtől a katalán törekvések láttán.
A turisták helyett migránsokat követelő barcelonai vezetés épp egy szélsőbaloldali államcsínyt hajt végre Madriddal szemben, és ezt a tényt a rendőri brutalitás keltette együttérzés sem feledtetheti el velünk.
A jogállamisághoz való ragaszkodás egyik oldalon sem bizonyult erősebbnek az indulatoknál. Ahogy Madrid nem vetette meg az erőszakot, Barcelona sem tartózkodott a nyíltan alkotmányellenes referendum megtartásától és a választási csalástól.
Egy biztos: senkinek nem használtak a történtek, sem a spanyoloknak, sem a katalánoknak – de más függetlenedni vágyó népeknek sem, akiknek nem az a legfőbb fájdalmuk, hogy nem GDP-arányosan részesülnek az állami költségvetésből, hanem sokkal égetőbb problémákkal néznek szembe.
A szeparatisták harcára sokan hazánkban is bizakodva tekintenek, arra számítva, hogy Katalónia esetleges elszakadása „precedenst teremt” majd és előmozdíthatja a határon túli magyarok önrendelkezésének ügyét. Eszerint, ha – ad absurdum – Madrid elismerné Katalónia függetlenségét, Bukarestben is a fejükhöz kapnának a román kollegák és sietve megadnák Székelyföldnek az autonómiát.
Érezzük, mennyire irreális ez az elképzelés?
A román nacionalisták éppen azzal érvelnek a székelyek jogos autonómiaigénye ellen, hogy az csak ugródeszka lenne a függetlenséghez. Az integritásukat féltve őrző nemzetállamok vezetői nem fognak ijedtükben „még kér a nép, most adjatok neki”-alapon megenyhülni. Ellenkezőleg: azt fogják gondolni, hogy a kisebbségeknek evés közben jön meg az étvágya: lám a katalán autonómia (az eddigi pozitív példa) is elszakadási kísérletbe torkollott.
A székely autonómia ügyét csak hátráltatja a két kérdés összemosása.
Spanyolország megosztottságán és a baloldali populizmus felelőtlenségén nincs mit ünnepelnünk.
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Nem lenne most miről beszélnünk, ha az Európai Unió a jogállamiság és alapjogok védelme keretében bátorkodna szavatolni az őshonos kisebbségek önrendelkezési szabadságát.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Azért mindennek van határa.
Moszkva tárgyalási alapnak tekinti az amerikai béketervet, de kulcsfontosságú garanciák hiányára hivatkozva jelentős változtatásokat követel.
