A nem felesleges sallang – egy szíjgyártó a Mandinernek

„Hiába áltatnók magunkat, bele kell törődnünk abba, hogy egyre közeledik az az idő, amikor a lovakat múzeumban mutogatják. A gépjárművek térhódításával egyre jobban háttérbe szorul a ló, mint tehervontató. És a ló eltűnésével együtt számos iparágunk is. Így elsősorban nyerges-szíjgyártó mesterségünk is veszít jelentőségéből. Ha azonban még el is telik néhány esztendő, amíg meghúzhatjuk a lélekharangot e nagy múltú mesterség fölött, bátran méltathatjuk Zimmermann Nándort, mint e mesterség utolsó mohikánjának egyikét” – írja Ladányi Miksa a Magyar ipar almanachjában 1930-ban. Habár Zimmermann Nándor már rég nincs közöttünk, a lélekharang még nem kondult meg.

Varga Tibor nyerges-szíjgyártó mester a fővárosi műhelyében hagyományos szerszámokkal és technikával készíti kézműves nyergeit, lószerszámait. Ő lehet mestersége utolsó mohikánja. Vele beszélgettünk.

Mióta létezik a nyerges-szíjgyártó szakma?

A honfoglalás korában gyökerezik a mesterség, hiszen őseink lóháton jöttek a Kárpát-medencébe. Igaz, ekkor még legfeljebb fa nyergek voltak. Kifejezetten nyerges-szíjgyártókról a tizenharmadik századtól beszélhetünk. Ekkortól virágzott a szakma. A huszadik század elején még több száz nyerges-szíjgyártó dolgozott az országban.

Mikor jött el a törés ideje?

A második világháború után nagyon kevesen maradtunk. A mesterek jó része katonának ment vagy külföldre menekült. Nem volt alapanyag, a lóállományunk pedig szinte eltűnt, így komoly igény sem volt nyergesekre, szíjgyártókra. Ma már egy kezemen meg tudom számolni, mennyien űzik a mesterséget – akik mégis, azok is zömmel idősek.

Miért választotta ezt a hivatást?

Úgy huszonhat-huszonhét éves lehettem, s nem találtam magamnak olyan pénztárcát és más egyszerű bőrből készült használati tárgyat, ami tetszett volna. Gondoltam, csinálok magamnak. Teljesen autodidakta módon, egy-két egyszerű szerszámmal nekiláttam pénztárcákat, kulcstartókat készíteni. Először csak magamnak, aztán jöttek a vásárlók. Egy idő után azonban úgy éreztem, egyedül nem tudok tovább fejlődni. Közben találkoztam egy szíjgyártó mesterrel. Nála láttam először egyszerűbb lovas felszereléseket a szakmába vágó kéziszerszámokat. Teljesen magával ragadott a dolog, éreztem, hogy ezt kerestem!

A lelkesedésből hogyan lett szaktudás?

Elvégeztem a nyerges-szíjgyártó OKJ-s képzést, tehát nekem hivatalos papírom is van. Közben mesterekhez szegődtem. Először egy nyergesnél, majd egy szíjgyártónál tanultam. 2013 szeptemberétől azonban egy vonallal kihúzták, törölték a nyerges-szíjgyártó szakmát az OKJ-s képzések közül.

Mit tehet az, aki mégis ezt a hivatalosan már nem tanulható szakmát szeretné űzni?

Papírt már nemigen lehet a szakmáról szerezni. Mesterhez még el lehet szegődni, de mint látja, nem verik az ajtót a jelentkezők. Ráadásul én még fiatal vagyok, dolgoznom kell, márpedig vagy dolgozom, vagy tanítok. A kettő együtt nem megy. Az oktatás rengeteg odafigyelést igényel, hiszen onnan kell kezdeni, hogy meg kell tanítani a diáknak, hogyan fűzze be a cérnát. Ezt régen sem a mester tanította a kisinasoknak. Ő a segédeknek adott munkát, a segédek pedig a kisinasokkal foglalkoztak. Eddig mégis viszonylag egyszerű. Ám ha valaki most szeretne nyitni egy műhelyt, csak a kéziszerszámok beszerzése egymillió forint és akkor még nincsenek gépei. Egy varrógép is milliós tétel, tízmillió alatt nem lehet elkezdeni egy tisztességes üzemet. Ha valaki nem örököl komplett műhelyt, akkor szinte lehetetlen belevágni. Régen már inasként elkezdte gyűjtögetni az ember a szerszámokat, hogy mire mestervizsgát tesz, legyenek eszközei.

Honnan szerezte be az eszközeit?

A legtöbbet öreg nyerges-szíjgyártó mesterektől kaptam. Vannak itt száz éves szerszámok is. Szövetkezetekből is kaptam párat, amikor azokat megszüntették. A varrógépem is onnan van. Ma már szinte lehetetlen az eszközöket megszerezni. Kicsit úgy is érzem magamat, mintha egy múzeumban lennék. A múzeumban meghalnak a szerszámok, a fa avasodik, az acél rozsdásodik, ha nem használod. Én minden eszközt használok, felélezem a tolókéseimet és váltogatom is őket, hogy ne álljanak szegények, hiszen az eszközök csak akkor élnek, ha dolgozunk velük. A késemet, amit Németországból kaptam, hónapokig fentem. Persze kézzel. Inas koromban elkövettem azt a hibát, hogy köszörűshöz vittem, de azóta csak kézzel fenek. A műhelyemben nagyon fontos a tisztaság is. Koszos helyiségben nem lehet tiszta munkát végezni.

Gyönyörűek a falakon függő díszek. Mi a nevük?

Azok a sallangok. A lovakat ékesítő bőrdíszek. Mindet magam készítettem szironytechnikával. Több tájegység sallangja is látható itt, hiszen tájegységenként változnak a motívumok. A debreceni vagy a szolnoki például nagyon jellegzetes, azokat könnyű felismerni.

Sokáig tart elkészíteni?

Az egyszerűbb pár óra alatt megvan, de mondjuk a Kossuth-címeres sallanggal napokig dolgoztam. Egy teljes úri díszhám elkészítése több hónapig tart. Ráadásul az az úr, aki ilyen díszfelszerelést használt, az minimum négyes fogattal járt. Nos, egy ilyen felszerelés elkészítése a négyes fogathoz nagyjából egy év. A szíjgyártó csúnya kifejezés is erre a munkára. Eredetileg szijjártónak mondták, mivel mi nem gyártjuk a bőrt, mi megjáratjuk, megdolgozzuk azt, hogy olyan legyen, amilyen.

Budapest volt a szíjgyártás központja?

Sokszor azt gondolják, hogy ez vidékhez köthető foglalkozás, pedig nem. Magyarországon a nyerges-szíjgyártó szakma központja Budapest és Debrecen volt, hiszen a nagyvárosokban lovas kocsival jártak az emberek. Magyarországon az 1940-es évekig jobboldali közlekedés volt, így a bakon is jobb oldalon ült a hajtó. Aztán mikor átálltunk a baloldali közlekedésre, a lovas kocsisok már nem váltottak, mert addigra ők már kiszorultak a városi forgalomból.

Hogyan lesz a gondolatból nyereg?

Itt mindent kézzel csinálok. A három gépem, a varrógép, amelyen mesterem több mint kétezer nyerget varrt meg, a csíkvágó és a serfelőgépem segítik a munkám. Így egy nyerget, melynek elkészítése ezeregyszáz munkafolyamatból áll, egy hét alatt készítek el. Ma már azonban kevesen kérnek új nyerget, legtöbbször csak javítok, azt is főleg versenyzőknek.

Lovagol is, ha már ilyen jól ért a nyergekhez, lószerszámokhoz?

Ezt már többen kérdezték, de nem. A lovagláson belül annyi műfaj van és mindhez külön nyereg való. Csak az angol nyergen belül vannak díjlovagló, díjugrató, military, távlovas nyergek. Aztán ott vannak a western, az ausztrál, a katonai vagy a hagyományőrző nyergek. Ezek mind különbözőek, és a nyergesnek mindet el kell tudnia készíteni. A női dáma nyeregről vagy a lovaspóló nyeregről nem is beszélve. Nem sokra mennék vele, ha ezek közül bármelyik műfajt űzném. Mindegyiket pedig úgysem lehet. Nem ezen múlik, hogy valakiből jó nyerges-szíjgyártó lesz-e vagy sem.

Fel tudja venni egy ilyen kis műhely a versenyt a nagy cégekkel?

Nehezen. A nagy külföldi cégek évente ötven-hatvanezer nyerget készítenek, prototípus alapján, futószalagon. Én lemérem a lovat, aztán a hozzá illő vasalt favázra készítem a nyerget. Egy hét alatt egyet. Ráadásul a nagy cégeknek minden kellék kéznél van, nekem külföldről kell rendelnem a bőrt, mert a magyar bőrgyártás annyira leépült. Ez óriási hátrány a külföldiekkel szemben. Akik tízezres nagyságrendben gyártják a nyergeket, azok könnyen a versenyző alá tudnak tenni egy ajándék felszerelést. Így ott lesznek a plakátjaik a versenyeken, ez pedig beleszuggerálja az emberekbe, hogy ezek a jó nyergek. Pedig ahogy nő a cégek eladási száma, úgy romlik a minőség. Laikusoknak észrevehetetlen a különbség, de már javítottam egy cég hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes és kétezres években készült nyergeit. A bőrök egyre vékonyabbak, az anyagok egyre gyorsabban kopnak. Ez nem véletlen.

Akkor lassan vége a hazai tradicionális nyerges-szíjgyártó szakmának?

Hagyományos értelemben már kihalt ez a mesterség, de azért remélem, hogy mindig lehet majd találni egy elszánt embert, aki tovább viszi a tradíciót. Egyszer talán lesz utóvirágzása a mesterségnek. Ha változik a felfogás, jön valaki, aki rászánja a pénzt és feléleszti a hagyományos tudást.

Ezt hogyan képzeli el?

Kéne egy ember, akiknek olyan fontos a mesterség fennmaradása, hogy rászánja az idejét és pénzét, hogy felépítse a szakma hátterét. Kéne egy hely, valahol lovak közelében, hiszen ilyen szakmát lovak mellé érdemes tenni. Ott van például a Nemzeti Lovarda mögötti terület. Oda lehetne építeni egy tanműhelyt. Azt fel kéne szerelni az eredeti vagy az eredeti minta alapján legyártott eszközökkel. Aztán szükség lenne egy-két mesterre, aki még át tudja adni a tudást a fiataloknak, amit majd ők is tovább tudnak hagyományozni. Mondjuk ezt már régen el kellett volna kezdeni, hiszen az öreg mesterek már nyolcvan év körül vannak. Ez most egy kézműves science-fiction. De amíg még van legalább egy mester, addig marad esély. Minimális, de marad. Nyerges az már egy-kettő van csak, szíjgyártóból picivel több. Én annyit tudok tenni, hogy csinálom a nyergeket, szíjakat, folytatom a hagyományt, gyűjtöm az eszközöket. Amíg dolgozom, biztosan fennmarad a mesterség.