Megtalálni, elvéteni, beteljesíteni – avagy mis is az élethivatásom?

„Papi képzésem alatt sokat hallottam a »hivatás« kérdéséről. Csakhogy akkoriban (még nem a jezsuitáknál) nekem mindig iszonyúan elvontnak tűntek ezek a fejtegetések. Gyakorta hallottam, hogy a hivatást »Istentől kapjuk«, de aki megkapta, »el is veszíteni« (mint valami pénztárcát?); hogy »vigyázni kell rá« (mint egy konyhakertre?), hogy ápolgatásra, gondozásra szorul (ez OK.)…  De bizony »el is lehet játszani« (»négykezesen«, mondták akkor – nem tudtam, most sírjak, vagy nevessek…). Sokáig nehezemre esett megfogalmazni, hogy mi is a bajom ezekkel az elképzelésekkel. Talán ma már kicsit világosabban látom. Hadd romboljak le néhány helytelennek ítélt előítéletet, mielőtt megkockáztatnék valami konstruktívat is mondani a »hivatás« kérdéséről.

Az első problémám az, hogy a hagyományos modell szerinti »hivatás« képe nekem túlságosan statikusnak tűnik. Egy ilyen merev modell, legalábbis a házasság gyakorlatában, egyáltalán nem tűnik használhatónak. Ifi hittanosoknak például szokás úgy fogalmazni: a feladat az, hogy megtaláld a szétvágott alma másik felét. Tudnillik, azt a házastársat, akit az Isten éppen neked teremtett. Keressem tehát a kiegészítő részt, akivel pont összeillünk. A háttérben meghúzódó kép persze nekem kicsit platonikus. A görög filozófus elképzelése szerint ugyanis a férfi és a nő eredetileg egységes gömbformát alkotott, de időközben egy gonosz démon kettévágta őket. Azóta van aztán, hogy reménytelenül keresi egymást a két szétválasztott fél; szenvedélyesen törekszenek újra egyesülni, kiegészülni. Vallásosabb képi nyelven szólva: Isten rakott egy fészket, személyesen a számomra, elég csak megtalálnom és beköltöznöm végre (szóval: »beletojnom« – már bocsánat :). Valahol lennie kell tehát egy »ideális« családi fészeknek, ami öröktől fogva nekem készült; s ha megleltem, immár minden garantálva… Szép, szép, szó se’ róla, de, vajon igaz-e? Őszintén szólva, vannak kétségeim!

Egyetemistaként – még mint teológus-hallgató és »kispap« – nyaranta éveken keresztül táborokat vezettem fogyatékos gyerekek és fiatalok számára. Ahogy így »üdültettük« őket, a segítőkkel önkéntelenül kicsit persze papás-mamás játékot is játszottunk. Egykettőre kiderült, kiből lesz tehetséges családanya. Itt vettem észre, hogy minden táborban találkozom két-három olyan gondozó-lánnyal, akikkel – mi tagadás – el tudnám képzelni az életemet. Valahogy ott lett világossá, hogy a hivatásom részben éppenséggel DÖNTÉS kérdése. Hogy dönthetnék éppen másképp is… Ha pedig mást választok, bizonyos értelemben az ettől válna »igazivá«.

Nem így történt; valahogy mégis egy halkabb, bizonytalanabb belső híváshoz maradtam hűséges. Később, már papként, mikor jegyeseket készítettem fel a házasságra, érdekes módon viszontláttam ezt a korábbi tapasztalat. A pároktól gyakran hallottam ugyanis, hogy ez a döntés-cucc náluk is fontos. Attól lett »Ő« az igazi – mondták – mert egyszerűen mellette döntöttem. És, ami nagyon érdekes volt nekem: a párok ezt gyakran meg is érezték egymáson. Ha egy ilyen döntés megszületett, valami belülről változott meg. Onnantól kezdve az elköteleződés, mint valami kicsiny növény, kezdett lassan csírázni-bontakozni. Úgy látom, gyakran a válságok is segítenek. A párok egyik-másikától hallottam: »Korábbi barátnőim/pasijaim egy ilyen veszekedés után már rég otthagytak volna. Te pedig maradtál…« És ez valahogy fontossá lett a kapcsolatukban.”