Fugger-ügynök Antall és a világ-SZDSZ-t képviselő Göncz?

 

Nem biztonságos film, annyi szent.

 

A Titanic-hosszúságú Az igazság sohasem késő – Történelmi igazságtétel fókuszpontjában az egy szimbolikus napon, 1991. november 4-én kormánypárti többséggel, a Fidesz és az MSZP ellenszavazatával és az SZDSZ tartózkodásával elfogadott Zétényi-féle igazságtételi törvényjavaslat áll, amelyet akkor szinte példátlanul, ezzel az akkori odamondogató népfi szerepében tündöklő Orbán Viktor ellenkezését is kiváltva egyéni képviselő indítvány útján nyújtott be a kormánypárt. A Zétényi Zsolt MDF-es képviselő jegyezte törvény az 1944. december 21. és 1990. május 2. közti különösen súlyos, és a kommunista diktatúra alatt nem kriminalizált bűncselekményeket tette volna utólag büntethetővé, mint amilyen Kádár János és társai „hazaárulása” (utóbbi eléggé képlékeny fogalom, ráadásul Talleyrand óta tudjuk, hogy „a hazaárulás időpont kérdése”) és az ötvenhatot követő megtorlások. Göncz Árpád köztársasági elnök normakontrollra küldte az igazságtételi törvényt, amelyet a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság egyöntetű megsemmisített a jogbiztonság, a „nincs bűncselekmény törvény nélkül” elvére hivatkozva. Így aztán nekem is a Rózsadombról levelezhetett még 2007-ben is Biszku Béla.

 

„Az Alkotmánybíróság egy sztálinista alkotmányt védett. Ekkor kényszerítették térdre az országot” – kommentálja a bemutatón egy Wittner Máriára emlékeztető idősebb hölgy a filmet és a történteket; és sűrűn bólogat alá egy sárga napszemüveges, ősz hajú idősebb úr, aki kísértetiesen emlékeztet arra a szponzorra, aki dél-amerikai emigrációjából hazatérve egy évtizede két üdítővel támogatta katolikus gimink focicsapatát.

 

„Azért közben eltelt ötszáz év, török, tatár, Trianon, tehát a térdre kényszerítés korábban kezdődött” – jelöli ki válaszában a rendező az Öröködbe uram, pogányok jöttek című református siratóénekkel kezdődő filmje értelmezési horizontját. Az egyházi énekek mellett még egy Maurice Jarre Doktor Zsivágó-témája ihlette csilingelés alkotja a soundtracket, de olykor kifejezetten horroreffekteket is hallunk, amikor megjelenik egy egydolláros vagy amikor kimondjak azt, hogy „piac”.

 

 

A zenei felhozatalhoz hasonlóan eklektikus a film maga, az alkotóra láthatóan nemcsak az eizensteini montázstechnika volt megtermékenyítő hatással, hanem a powerpointos diavetítések is. Az irányított népbutítás-topiknál a Kádárt ünneplő, langyos sörrel és hideg virslivel megvett 1957. május 1-jei tömeg képére rávágják az MSZP-lufikkal táncoló városligeti tömeget valamelyik Medgyessy alatti szoci majálisról; de az Űrodüsszeia óta a legkeményebb vágást akkor láthatjuk, amikor Bogár Lászlót éles válással Simon Wiesenthal követi.

 

Az Az igazság sohasem késő – Történelmi igazságtétel nemcsak korabeli felvételekkel, de az akkori televíziós technika minőségének reprodukálásával is segít visszahelyezkedni az 1991-es időszakba, amikor még a Pa-dö-dő volt a sláger. Szóval legalább a hangulatteremtésben jeleskedik Jelenczki mozija, ha már az egykori történeti kontextusból megértést - mint a történeti események megszokott magyarázatát – alapvetően, jogásziasan szólva fundamentálisan negligálja. Például, amikor fölmerül - a kettős mérce-mantránál persze -, hogy ugyan a nácikat a vádlottak padjára ültették Nürnbergben, de „miért nem vonták az atombomba bevetését elrendelő amerikai tábornokot felelősségre”; akkor fölvethető lett volna, hogy azért, mert az atombomba bevetését nélkülöző partraszállás a végsőkig elszánt Japánban amerikai katonai becslések szerint tízszer annyi áldozattal járt volna, mint a két, a császárságot megrendítő robbantás.

 

De hát nem kellenek oda ilyen cizelláltnak szánt, egyrészt-másrészt történészi himihumikkal és relativizáló barbatrükkökkel operáló történészi magyarázatok, ahol a történeti igazságtétel elmaradását Bogár László helyezi történetfilozófiai keretbe a magyarság szakrális létigazságáról kifejtett gondolataival, ezek adják ugyanis a dokumentumfilm gondolatritmusát.

 

A nagy ívű bogári történelemfilozófia mellett a mikrotörténelem szintjén is fut az alkotás azzal, hogy egy ötvenhatos elítéltet, Fekete Pált körbevezetnek a Terror Házában. Előtörnek az emlékei „vértől feketéllő ingekről”, és így az idős bácsi fájdalmával erősíti a film tanúságát a kommunista bűnökkel kapcsolatban – amelyekről a másik filmben szereplő ötvenhatosnak Wittner Máriának a gyurcsányozás Éj királynőjeként leginkább 2006 ősze jut eszébe.

 

 

A Zétényi-törvény elvágásával akadályozták meg a rendszerváltást – nyomatékosítja Az igazság sohasem késő, amelyben több egykori főszereplő is megszólal.

 

Az MDF egykori frakcióvezetője, Kónya Imre szerint a Zétényi-törvényjavaslat történelmi igazságtételig a minimum volt, amelyet keresztül is lehetett volna vinni, ha megvan rá a politikai akarat és az egységes fellépés. „Nem a büntetőjogi felelősségre vonás volt a fontos, hanem az emberekkel megismertetni a kommunista bűnöket” – és ha az ellenzék támogatja, akkor ez sikerült is volna.

 

Kónya egykori ellenfele a legendás tévévitában, Pető Iván nem fejti ki álláspontját a dokumentumfilmben, miképp a Zétényi-törvényjavaslat parlamenti vitájának SZDSZ-es vezérszónokát, Mécs Imrét sem kereste meg a rendező. Így aztán Gulyás Gergely különösebb fék és ellensúly nélkül, de nehezen vitathatóan jelentheti ki: „Két évtized távlatából lehet látni, hogy az SZDSZ és Göncz Árpád voltak az elsődleges felelősök, ha egyáltalán külön lehet őket említeni.” Hogy miért tették ezt a korábban radikális antikommunizmusukkal tüntető szabad demokraták, igazából arra kéne a filmnek tízmillió forintból választ adni.

 

Zétényi Zsolt úgy véli, a „politikai félelem” volt mindennek az oka: „Attól féltek, hogy ez elszámoltatás nem áll meg: ez a félelem ment át szakmai érvekbe, és bizony kíméleten becsmérlésbe”. És utal egy szerinte ellene végrehajtott egykori merényletkísérletre, amely alapján úgy akarták megölni, mint Cyranót. Hogy kik? Mindjárt. A kádárista címer mögött eddigre már átsejlett az első Bank Center-felirat.

 

Zétényi szerint azzal, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette az igazságszolgáltatási törvényt, „megsértette az erkölcsi világrendet”,„elárulta a hazát”.

 

Igazán kíváncsiak lehetnénk, mi lehet erre az egykori alkotmánybírósági elnök, Sólyom László válasza, ő azonban visszautasította a szereplést a filmben. Helyette Zlinszky János professzor képviseli a taláros testületet, aki magát családilag a diktatúra áldozatai közé sorolja, de jogászként úgy konkludál, hogy „ebben a formájában ez a törvény nem volt elfogadható”. Mert hát a jogelvek, ugye.

 

De Bogár Lászlónak erre más válasza van, és a háromórás dokumentumfilm egyharmadánál átveszi a szellemi irányítást.

 

 

„A magyarság birodalma ellen az egyesült európai sereg (Német-Római Császárság és szövetségesei) támadás indított 907. július elején. A támadás céljaként IV. Lajos király a következőt jelölte meg: »rendeljük…a magyarok kiirtassanak«” – jelenik meg a semmiből a narráló felirat, és én nem emlékszem, hogy láttam volna dokumentumfilmben ehhez fogható váratlan húzást.

 

„A kiindulás a pozsonyi csata, ott a magyarság még képes az igazságtételre, az egy igazságtétel volt” – idézi föl a rezsiháborúnál is keményebb ezer évvel ezelőtti időket Bogár, amelyekből mindent levezet. Axiómája, hogy a Nyugat„deszakralitásával” szemben választott népként a magyarság képviselte a„szakrális létigazságot”.

 

Géza és István egyezséget kötött a Nyugattal, de a Nyugat folyamatosan megszegte ezeket. A Szent Korona országa azonban állta az ütéseket, amelyeket a deszakrális Nyugat részéről kívülről, illetve a belső segítői részéről a magyarságra mérettettek. (De nem ettől ferdült el a Szent Korona keresztje.)

 

„Azóta a védelmi képességünk gyengült, viszont a Nyugat deszakralitása erősödött. Északon a Fuggerek, délen a Mediciek, a globális szuperkapitalizmus akkor képviselői” álltak szemben a magyarsággal, majd „a már szétbomló Fugger-birodalom utolsó szakaszában, a Fugger-birodalmon belül tűnnek fel a Rothschildok”. Ehh.

 

A Habsburgok mindössze silány kitartottjai voltak ennek a világerőnek, de a törökök is: „Amit ma az Oszmán Birodalomnak látunk, az a Spanyolországból kiűzött szefárd kereskedők és bankárcsaládok által birtokolt birodalom, ugyanaz a pusztító világerő, amely háromezer éve a kereskedelmet, a pénzügyeket és a médiát a kezében tartja”.

 

„És ez a hatalom döntött úgy 1849 és 1919 között, hogy igenis a Habsburg Birodalom is útban van már, mert igenis a Habsburg Birodalom megtartó erő volt.” 1919-ben jött is az első kommunista hatalomátvételi kísérlet Magyarországon, a kommün, a trailer a későbbi egész estés filmhez, amely 1945-ben érkezett meg a Kárpát-medencébe.

 

„Az amely, amely magát bolsevizmusnak nevezte, társadalomszervezési értelemben nem volt más, mint egy brutálisan gyors, és ennek következtében iszonyatosan pusztító kapitalizmusépítési kísérlet.” A kapitalizmus legnagyobb ellenfele márpedig mindenhol a szakrális paraszti társadalom, mint az köztudott. „1951-ben Rákosi-Róth Mátyás és moszkovita elvtársai nyíltan a magyar parasztág megsemmisítésére törekedtek.” A Rákosi-Róth névhasználat enyhén szólva is problematikus voltáról hadd ajánljam a Bujdosó könyvet elemző tanulmányomat.

 

 

Kezd összeállni? Hogy miért a törvény vitatásának napján repült el Antall Mubarakhoz? És miért csak egy honatya nyújtotta be a törvényjavaslatot a kormány helyett? És hogy júliusban miért apad a Balaton? Hogy kik ölték meg Julius Caesart, a fickót, aki a műlábában csempészte a heroint?

 

Persze közben mások is megszólalnak, és a harmadik órába érve már épp kezd laposodni a, hmm, dokumentumfilm – elvégre a Paleoasztronauták is az -; amikor újra megszólal Bogár László, aki minden szabadkőműves zavarkeltőnél jobban végzi a dolgát, hogy exponálja „a globális SZDSZ, és ebbe Soros Györgyöt és Mark Palmer akkori nagykövetet is bele kell érteni”, és „aztán a formálisan megszerveződő lokális SZDSZ” szerepét. Attól félt „a világot, és benne Magyarországot irányító erő, hogy a folyamat ellenőrizhetetlenné válik”, ha elindul a történelmi igazságtétel; nemzetközi botrány lesz, meg minden, talán még Vangelis is felfigyel, hogy A Hét őt használja szignáljának.

 

„Egy ilyen erővel szemben képes lehet-e arra a magyar társadalom, hogy visszahelyezze magát arra a talapzatra, ahonnan brutális erővel letépték évszázadok alatt?” – teszi fel a költői kérdést Bogár László, félbeszakítva az ufóváró erdei sátorozást. „A mai magyar társadalom kritikus történelmi elágazási ponthoz közeledik. Vagy képes lesz helyreállítani szakrális igazságának talapzatát, vagy gyorsuló hanyatlási pályán írja ki magát a történelemből” – summázza a jeremiádot.

 

„De van most végre egy kétharmados többségünk, amely az erkölcsi szempontokat komolyan veszi” – teszi ezt már hozzá a tiszteletreméltó Zlinszky János, noha csöppnyi aggályokat vet föl, hogy ott, ahol Pozsgay Imre lehet az egyik alkotmányozó atya, talán mégsem lehet végleg antikváriumba adni az 1988-asPolitikai szótárt.

 

A záró monológ azért csak Bogáré:

 

 

És miközben a végefőcím pörög a Gyászba borult Isten csillagvárával, azon gondolkodom: ha erre kaptak tízmilliót, nekem is ideje lenne beadni a pályázatom régóta tervezett valutaalapos horroromra, amelyben egy pultnál vagy asztalnál Bogár beszélgetni kezd valakivel, az a valaki egy kopottas zakójú, teljesen rendes piacellenes fickónak tűnik, majd egy ponton az idegen azt mondja: „Nyugodjon meg, majd megoldja a piac” - vigyorog, és a szemfogában vakítóan szikrázni kezd egy gyémánt.