Muszáj

„Hogy el akarom-e kerülni azt  a kérdést, mi a nem jó az istentiszteletünkön. Nem akarom. A válasz nagyon egyszerű, a hitetlenség. Bárkinek a részéről. Lelkipásztor, gyülekezeti tag, közösség, bárki. A hitetlenséget is úgy értem, hogy nem vonódunk bele a történésekbe. Olyan színházi élményre számítunk, vágyunk. Kívül maradunk. Nézzük mit csinálnak ezek a lúzerek. Talán még sajnáljuk is őket. A lelkipásztor csak le akarja tudni a kötelezettségét. Egyszer egy kiscsóka hittanórán odaszólt: -Könnyű neked Tiszi, neked ezt kell mondani. Ezért fizetnek.- Köpni nyelni nem tudtam. Mert végül is igaza van. Nem attól a pillanattól kezdve, de az élménytől vezérelve mára már nem túl akarok lenni rajta, hanem végig akarom csinálni. Az elejétől a végéig részt akarok benne. Ez olyan mint a fekvőtámasz, vagy a biciklizés, futás. Nem lehet letudni. A kínlódást nem lehet megúszni. Sem az izzadságot, fáradságot, sajgó bokát, ízületeket. Hiába szeretném nem megy gyorsabban. Ezért a maga ütemében. De a gyülekezeti tag is le akarja tudni. Még be sem lép az ajtón már az jár a fejében, hogy a leves vajon még nem futott ki? A forma 1-es futamon vajon lesz eső? Délután rögvest metszek még, vagy hátra van a szántás, a vízszerelés. De lehet még szerelem, csalódás, gyász, öröm. A lényeg, hogy legyünk ezen is túl. Csak bírjuk ki. Ez nem istentisztelet.

Persze most kezdhetünk különböző tanfolyamokat, bevonhatjuk az alfa és gamma sugárzásokat. Manipulálhatunk. Megtanulhatjuk a legjobb és legszebb retorikát. Jogi, logisztikai képzéseken is részt vehetünk. Szerezhetünk pedagógiai, pszichológiai ismereteket is. De ezek sem fognak segíteni rajtunk, mert csak ennyi lesz a minősítésünk "barátságos kinézetű" lelkipásztor, kedves gyülekezeti tag, jó érzésű "Döm-dö-döm". Természetesen tanuljunk, de ne azért, hogy majd mi magunk mindent rendbe fogunk tenni. Inkább azért, mert valamit az első szeretetből teszünk és ezt akarjuk jobbá és teljesebbé tenni. Ezentúl minden ajándék és kegyelem.”