Miért államosítják a hatalmat?

Szalai Ákos a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Jog- és Államtudományi Kar, Heller Farkas Közgazdaságtudományi Intézet) adjunktusa, a Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaság elnöke, a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa, valamint a Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás folyóirat szerkesztője.

Mi a közjó?

A közjónak kétféle értelmezése van: számomra a katekizmusban található definíciója az elfogadható, de a közbeszéd mást ért alatta. A közjót gyakran összekeverik a közérdekkel és a nemzeti érdekkel, amelyek viszont erősen jakobinus kifejezések. A közérdeket szembeállítják a magánérdekkel, vagyis ellentétben gondolkodnak. Ez a katekizmus közjó-definíciója alapján is téves. A közjó nem a személyek szabadságának korlátozását, hanem éppen a biztosítását, elősegítését jelenti. A katolikus közjófogalom (és az enyém) erősen individualisztikus: a közjó alapja, hogy a személy elérhesse saját tökéletességét. Éppen ezért ez szerintem sokkal több rokonságot mutat a liberális politikai filozófiával, mint akár a baloldalival, akár a nemzetelvűvel. A személyek, és nem a közösség jóléte definiálja a közjót. Ugyanakkor nem véletlen, hogy személyről beszélek és nem emberről vagy individuumról – ez az, ami viszont igen fontos különbség a liberális gondolathoz képest. A személyről feltesszük, hogy vannak nyilvánvaló céljai: az üdvösség elérése, illetve az, hogy közösségben éljen. Az individuum fogalma abból indul, ki, hogy az egyén maga választja meg a maga céljait – akár olyanokat is, amelyek ellentétesek a személy előbb mondott céljaival.

Jól értem, hogy szembeállítja a közjót a nemzeti érdekkel, utóbbit túlságosan kollektivista fogalomnak tartva?

A közérdek és nemzeti érdek fogalma szemben áll az egyéni érdekekkel. Vannak persze esetek, amikor az emberek szabadságát korlátozni kell a közösségi célok miatt, de ez nem a közjó. A közgazdaságtan ezeket kollektív cselekvési problémáknak nevezi: vannak dolgok, amelyeknek a meglétével ugyan a közösség minden tagja jobban jár (és itt konzervatív módon a közösségbe a megholtakat és a még meg nem születetteket is beleértem), de mindenki potyázik: arra vár, hogy a többiek megcsinálják, neki ne kelljen áldozatokat hozni érte. Ilyen például a honvédelem.

Szembeállította egymással az individuum és a személy fogalmát. Mi a személy tökéletesedése?

Sokan használják azt a különbségtételt, hogy amit a mai világ szabadságon ért, azt a katolikusok szabadosságnak nevezik. A katekizmus is beszél arról, hogy létezik „valódi szabadság”. Én nem szeretem ezt a megkülönböztetést. Szerintem a szabadság annak a kérdése, hogy valaki megtehet-e valamit vagy sem, megtiltjuk-e neki, szankcionáljuk-e érte, ha megteszi. Nem érdemes ezt tovább bonyolítani. Más kérdés, hogy a szabadság korlátozása időnként megengedhető – a szabadság sem önérték. A liberális és a katolikus gondolkodás között szerintem az tesz különbséget, hogy milyen esetekben engedhető meg ez a korlátozás. És itt az én erősen tomista, erősen II. János Pál tanításán alapuló felfogásom szerint a fő különbség az, hogy az egyén vagy a katolikus teológia értelmében felfogott személy szabadságáról beszélünk-e. Amikor például a nőnek az abortuszhoz való jogáról van szó, akkor szerintem nem kell azt tagadni, hogy az egyéni szabadságát korlátozni akarjuk. Más kérdés, hogy ezt azért tesszük, mert szerintünk egy – a saját céljaival tisztában levő – személy nem hozna ilyen döntést. Hasonlóképpen: nem érdekel, hogy mit csinálna az ember Robinson Crusoe-ként egy lakatlan szigeten, mint azt sok liberális modell kérdezi – számomra ő, mivel nem közösségben él, nem személy, az ő elképzelt döntései nem szolgálhatnak egy társadalmi berendezkedés alapjául.

Gyakran emlegeti a jakobinizmust.

Számomra a jakobinus gondolat nem csupán egyházellenességet jelent, hanem a kollektíva diktatúráját, etatizmust – a katolikus társadalmi tanítás legeredetibb elemének, a szubszidiaritásnak a tagadását. Gyorsan szögezzük le: a szubszidiaritás nem csak, sőt nem is elsősorban a helyi önkormányzatokról szól, hanem az egyén és a nemzet vagy állam közt megtalálható mindenféle szervezet, közösség védelmét, tiszteletét követeli meg: a családét, az egyházét, civil egyesületekét, baráti társaságokét, a kisközösségekét, a vállalatokét. Ahhoz, hogy a személy „közösségi állatként” élhessen, ezek elengedhetetlenek. Szerintem, ha közjóról, személyről beszélünk, akkor a szubszidiaritás a legfontosabb politikai fogalom.

Hogyan ütközik az állam ezekkel a köztes testületekkel, kisközösségekkel?

Ha az egyén felszabadítását helyezzük a középpontba, akkor óhatatlanul szembe találjuk magunkat ezekkel a társaságokkal. Ezek korlátozni fogják az egyén szabadságát, „el fogják nyomni” a kisebbséget, diszkriminálni fognak. El kell vonni tőlük ezt a hatalmat – avatkozzon be a központi hatalom. A hatalmat a jakobinusok, de sok más liberális szerint is monopolizálni kell (és ellenőrizhetővé kell tenni – népszerű szóval: demokratizálni kell): a hatalom a nép által választott politikusok kezében van egyedül jó helyen. Nem tagadom, vissza lehet élni a hatalommal a köztes testületekben, kisközösségekben. De az időnkénti (sőt akár gyakori) visszaélés még nem elegendő indok a közösségek felszámolása mellett. Ugyanis ezek a közösségek – a rosszul gyakorolt hatalommal együtt – szükségesek a személyként való léthez. Az én olvasatomban a jakobinus politikai program erről szól: elvonták a hatalmat az arisztokráciától, aztán az egyháztól, a munkaadóktól, az iskoláktól – most pedig épp a családon belüli hatalmat akarják átadni az államnak.

Mire gondol?

Például a kötelező állami oktatásra. A családfő nem döntheti el, hogy mire és hogyan tanítja a gyerekeket, hanem előírják, hogy kötelező iskolába járatni őket. Akkor is, ha az ott hallottak éles ellentétben állnak a család szemléletével. Nem véletlenül kulcskérdés például amerikai keresztény körökben a „home-schooling”, az otthon taníttatás. Persze gyorsan szögezzük le, nem arról van szó, hogy ne kellene egy társadalomban közös tudás. Nem árt, ha mindannyian ismerjük Petőfit, vagy mindannyian tudunk arról, hogy mit jelent az evolúció fogalma. Ez közérdek, nemzeti érdek – ahogyan neveztem. De a szülőnek – ha nem akarja – ne kelljen azzal töltenie az idejét, hogy az iskolában megtanított biológiai vagy történelmi modelleket „más megvilágításba helyezze”. Tegyük hozzá, ebben nagy segítséget ad az is, ha megválogathatja, hogy melyik iskolába adja a gyermekét, ha az állam megengedi, hogy a szülő szabadon válasszon iskolát és elfogadja az iskolák közötti különbségeket – ami, mint napjainkban látjuk, szintén nem evidens.

Ha a sok kis hatalommal vissza lehet élni, akkor az egy naggyal még inkább. Mit kezdenek ezzel a hatalom „államosítói”?

A jakobinusok megpróbálják ezt a kérdést megkerülni: az ő hatalmuk a néptől származik, megtestesítik a közakaratot, és a nép majd leváltja őket, ha rosszul gyakorolják. A liberalizmus irodalmának nem jakobinus része számára viszont kulcskérdés, hogy miképpen lehet a visszaélést megakadályozni. Erre használják egyrészt az emberi jogi nyilatkozatokat, amelyek határt szabnak az állam egyén feletti hatalmának. A másik – közgazdaságilag érdekesebb és hatásosabb megoldás – a hatalommegosztás az államon belül. Ezek persze olykor-olykor hatásos eszközök, de számomra mégis az a fontosabb kérdés, hogy a hatalom monopolizálása ellentétes a szubszidiaritással, a közjóval: elveszi a kisközösségek hatalmát, autonómiáját.

Vegyünk egy újabb konkrét példát: a rossz népegészségügyi adatokra hivatkozva egy kormányzat korlátozza a dohányzást. Ez kétségkívül népszerű intézkedés keresztény körökben. Hogyan értékelhető ez a szubszidiaritás, a közjó alapján?

Ezt hallva kitör belőlem a rosszmájú közgazdász. Biztos, hogy a közérdek, a nemzeti érdek megköveteli a dohányzás szabályozását? Egyik kedvenc közgazdászomhoz, Hayekhez kötik a mondást: a stressz gyorsabban öl, mint a nikotin. De komolyabbra fordítva a szót: a közgazdaságtani modell szerint, ha valamit annyira megdrágítunk (akadályozunk), hogy az emberek már nem folytatják azt a tevékenységet tovább, akkor helyettesítőket keresnek. Mi lesz a dohányzás helyettesítője? Kik fognak jól járni azzal, ha a dohányzás visszaszorul? Nem lehet, hogy ezek – az egyébként sokszor a dohánygyárakhoz képest is „szörnyű üzleti körök” – állnak a szabályozás mögött? Vannak önzetlennek, emberbarátinak tűnő törekvések, szervezetek, amik épp azért veszélyesek, mert ha valaki azokra hivatkozik, akkor túl könnyen adunk a szavára. Az egészségvédelem (és a környezetvédelem) szerintem ilyen. Hadd hozzak egy példát! Három évvel ezelőtt a csapból is az folyt, hogy mindenki oltassa be magát, mert nyakunkon a H1N1 járvány. Mindezt ráadásul a sokak által isteni rangra emelt ENSZ egyik szervezete, a WHO (Egészségügyi Világszervezet) mondta. Járvány nem lett. Két év múlva pedig kiderült, hogy a WHO illetékes boardjának tagjai közül sokan különböző, az oltóanyagot készséggel előállító gyógyszercégek fizetési listáin szerepeltek. De nem kell feltétlenül ehhez hasonló nyílt korrupcióra gondolni – elég egy rejtett támogatás, amivel az egyik gazdasági csoport megtámogatja egy környezetvédő szervezet kampányát a környezetszennyező konkurenciájával szemben. Erről sokszor maga a civil szervezet, a politikai döntéshozó sem tud. Amennyiben a közérdekkel vagy a nemzeti érdekkel akarjuk igazolni a dohányzás tiltását, akkor sem egyszerű a helyzet. Nagyon sok ismeretlen van még az egyenletben. Ha azonban a közjóra akar valaki hivatkozni, akkor szerintem bizonyosan nehéz emellett érvelni. Közjón végső soron az értettük, hogy valami ellentétes-e a közösségi voltunkkal és közelebb visz-e az üdvösséghez vagy sem. Amennyire tudom, a dohányzás kérdése nincs kapcsolatban az üdvösséggel: aki rongálja a saját egészségét, az persze rosszat tesz, de tudtommal az üdvössége nem azon múlik, hogy dohányzik-e vagy sem. A közösségi létet pedig a szubszidiaritással kapcsoltuk eddig össze – ennek nyilvánvalóan ellentmond az, hogy a kocsmárostól, az étterem-tulajdonostól, a munkaadótól elvonjuk ezt a döntési jogot. A kisebb közösség – az adott kocsmába járók – nem dönthetnek arról, hogy milyen szabályok szerint akarnak együtt lenni.

A gazdaság kapcsán a régi, „neoliberális” világrend haláláról szoktak beszélni. Lesz új világrend, vagy inkább jobb volt a régi?

Amikor jött Lenin, meghalt a régi orosz monarchia. Amikor jött Hitler, meghalt a weimari demokrácia. Ha jön valaki és megcsinálja az „új világrendet”, akkor lesz új világrend. Azt, hogy jön-e, én nem tudom – ez a váteszek dolga. De azt tudom, hogy ha jönne, sok jót nem várhatnánk tőle, hiszen, ha jól értem, a kormányok kezébe adnánk olyan döntési jogokat, amelyekkel több kárt okoznak, mint az a rendszer, amelynek a hibáit javítani akarják. Hadd idézzem Elinor Ostrom, a nagyjából két hónapja elhunyt Nobel-díjas közgazdász egyik gyakori példáját. A hatvanas években a fejlődő világban elterjedt program volt a tulajdonos nélküli földek, ingatlanok állami kézbe vétele. Az érv pofonegyszerű volt: aminek nincs tulajdonosa, arra nem vigyáz senki, tehát előbb-utóbb elpusztul. Legyen neki tulajdonosa! Csakhogy ezután azt látták, hogy a földek, a vadállomány stb. épp az állami kézbe vétel után kezdtek gyorsan pusztulni. Mi volt a gond? Az, hogy nem vették észre: a gazdátlan földek használatát korábban a helyi közösség szabályozta. Az állam ezt a rendszert – mert nem vette észre a létezését – szétverte, majd kiderült, hogy a saját, rosszabb szabályait nem tudja betartatni. Épp a szabályozással hozott létre tulajdonos, illetve betartható szabályozás nélküli állapotot. Amiről az állami szabályozás mai hívei beszélnek, az engem erre emlékeztet.

Nem baj, ha „szabályozatlan” a piac?

Hiába írtak tele könyveket a gazdaság működéséről, végső soron ma sem ismerjük minden összefüggését. Ha valamibe belenyúlunk, akkor könnyen lehet, hogy egyszerűen általunk észre nem vett szabályozási formákat lehetetlenítünk el. A mai gazdaságban ezek a láthatatlan szabályok ugyanúgy érvényesülnek, mint a fejlődő világ földtulajdonában. Szabályozatlan piac, amiről a beavatkozáspártiak beszélnek, nincs és soha nem is volt. A piacot a jog akkor is szabályozta, amikor állam még nem létezett. Csak egy történelmi példa: a római jog. Azért ismerjük ezt ilyen jól, mert Justinianus császár összeírta a már korábban is létező, a polgárok egymás közötti ügyeit meghatározó szabályokat, de ezeket a szabályokat nem ő alkotta. Ezek jó része nem is uralkodói, törvényhozói akaratból jött létre, hanem azért, mert a politikai, gazdasági, társadalmi közösség szembesült tipikus konfliktusokkal, és megoldásokat keresett rá. Éppen ezért, szerintem nagyon fontos – csak a közérdekre, (rosszul felfogott) közjóra hivatkozók gyakran elfelejtik –, hogy a katolikus egyház társadalmi tanítása roppant szkeptikus az állami szabályozással szemben. Ha csak a legutóbbi enciklikát olvassuk: a gazdasági válságra XVI. Benedek sem (vagy csak nagyon szűken) javasolja gyógyírként az állami szabályozást. A lényeg az emberek gondolkodásában keresendő – mostani logikám szerint – ez fogja kialakítani a ma megismert konfliktusainkra ezeket a nem állami megoldásokat, ezeket a nem állami szabályozókat.

*

Megjelent A Szív jezsuita folyóirat 2012. októberi számában, melynek központi témája a közjó.