Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56

Névai Gábor írása a Mandiner hetilapban

Képzeljük el gondolatban az ötvenes évek közepének Erdélyét! Nem telt el egy évtized a párizsi békeszerződés óta, amely visszaverte a trianoni szögeket a magyarság testébe. De még megvan – a mezőségi szórványlyukakkal – a magyar tömb az Alföldtől a Székelyföldig. Élnek még azok a magyarok, akiknek személyes valóság a század első fele, akik nyelvi szabadságban nőttek fel, akik átélték az 1916-os román rablóhadjáratot, időleges kiverésüket, majd az újabb megszállást és a már Trianonnal intézményesített kifosztásokat, megalázásokat.

a négyévnyi kis magyar világ, illetve néhol az anyaországi adminisztráció türelmetlensége is. Mindennek emléke aztán generációkon át táplálta a Romániába zárt magyarok tömegeit. Friss tapasztalás az 1944-es vérengzés, a kommunistákkal súlyosbított román zabrálás, de sokakban él a remény, hogy nem dőlt el minden, hiszen láttuk 1940-ben is, de szép volt a virágeső a bevonuláskor…

Az 1948-as népszámlálás szerint az újból román uralom alá kerülő Maros, Udvarhely, Csík és Háromszék vármegye területének összesen 740 ezer lakosa volt. Udvarhelyen 97, Háromszéken 87, Csíkban 86 százalék volt a magyarok aránya, Maros megyében a román adatok szerint a magyarok csupán csekély, 50,8 százalékos többségben éltek.

Az újabb román világgal az ötvenes évek elején a nemzeti alapú elnyomás kőkemény bolsevik terrorral párosulva tért vissza. Ebbe a

Már akkor felpörgött a téeszesítés, a parasztság kiforgatása mindenéből, a kuláklisták összeállítása. Az arisztokráciát és az értelmiség egy részét 1945 után megsemmisítették, kitelepítették a háborús bűnösség jelszavával.

1952-ben Sztálin nyomására létrejött a Magyar autonóm tartomány, amelyet 1960-ban a románok arányát növelve átszabtak, létrehozva a Maros–magyar autonóm tartományt. A korlátozott önrendelkezést a Ceaușescu-érában, 1968-ban fel is számolták.

A történelmi magyar osztályok kirablása, elsöprése tehát gyorsan végbement, de az erdélyi értelmiség még illúziókkal telve hitt a hamis gesztuspolitikának, és így egy-két ravasz, magyarul megszólaló román állami vezető játszi könnyedséggel bohóccá tette őket. De létezett erős magyar egyetemi ifjúság, hiszen működött a magyar egyetem a legfeljebb félig román Kolozsvárott, és még számos további iskola tevékenykedett ebben az időben. 1956-ban Marosvásárhely erős vára volt a székelységnek, sok tekintetben rivalizált Kolozsvárral. A vásárhelyi elit el is hitte magáról, hogy nem juthat a kolozsvári sorsára. Az ötvenes években élt – ha nem is virult – a szervezett és aktív magyar munkásság, nemcsak az északi területeken, hanem a déli ipari vidékeken is, ahonnan mára lényegében elfogytak a magyar közösségek.

Tizenegy év börtön himnuszért és imádságért

Bukarest mindig jó érzékkel ismerte fel, mikor és hogyan tud a legnagyobbat ütni akár az alá taszított magyar közösségen, akár Budapesten. A magyarországi forradalom 1956. október 23-ai kitörésének hírére az erdélyi magyarok szolidaritásuk ellenére nem kezdtek tömegmegmozdulásokba. De így is jó néhány áldozata, sőt mártírja lett a forradalomnak. Pedig nem készültek ők mártírnak, hősnek, dehogyis! Egyszerű magyar emberek voltak.

Kolozsváron például az alsósófalvai paraszti-földmíves székely családból származó teológus, Fülöp G. Dénes társaival a magyar népért imádkozott. Ez egy vádpont volt a fővádlott későbbi perében, és azt is felhasználták ellene, hogy milyen könyvek voltak az asztalán. A kolozsvári teológián az 1956. október 26-ai istentiszteleten arról az igéről tartottak prédikációt a diákok, hogy „boldog, aki életét adja az ő barátaiért”. Mindez Románia szemében államellenes tevékenység. Rájuk fogták, hogy szervezkednek, holott vádlott-társai, Adorjáni Dezső, Böjte Sándor (Böjte Csaba testvér édesapja) szabad lélekkel mindössze néhány forradalmi témájú verset írt. De elég volt a perhez egy – később államellenes szervezkedésnek beállított – diák­gyűlés Mátyás király szülőházában és a magyar himnusz eléneklése.

egy ártatlan irodalmi körben való megjelenésért, és a többiek – köztük a képzőművészeti hallgatók, Páll Lajos, Balázs Imre, Tirnován Vid – sem úszták meg, majdnem mindenki súlyos börtönbüntetést kapott.

Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem diákjai november 1-jén kivonultak a Házsongárdi temetőbe, s a halottak napi megemlékezés mellett szolidaritást nyilvánítottak a forradalommal. Nagyszabású megmozdulást szerveztek Temesváron, a Műszaki Egyetem magyar, román és német diáksága október 30-án szolidaritási gyűlést tartott. Az év végén Nagyváradon megalakult a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, Brassóban az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Ifjak Társasága,

Mozgolódtak máshol is: a forradalom idején újrakezdte tevékenységét a Szoboszlay Aladár temesvári plébános nevével fémjelzett csoport, amely az ötvenes évek első felétől szervezkedett a kommunista rezsim megdöntésének céljával. A mozgalomban románok és magyarok, ortodoxok és katolikusok, közemberek és katonatisztek egyaránt helyet kaptak az ország szinte egész területéről, bár a többség a Bánság és Háromszék katolikus papságából és híveikből állt. 1958-ban a legsúlyosabb ítéleteket szabták ki a fő szervezőkre, közel egy tucat embert ítéltek halálra.

A román hatalom okosan kivárta, amíg elült a forradalom vihara, és akkor gyorsan hintába rakta a még éppen csak berendezkedő, a diplomáciában rutintalan Kádár-rezsimet. 1958 elején meghívta vezetőit egy hosszú és fárasztó romániai látogatásra, amelynek végén szinte azt írathattak volna velük alá, amit nem szégyellnek. És nem szégyelltek semmit, még arra az arcátlanságra is vetemedtek, hogy informálisan felvessék a magyar himnusz megváltoztatását. Nyilván ez belefért, ha már a románok segítettek Kádáréknak újjászervez­ni a titkosszolgálatot.

A rommá alázott Kádár­-delegáció természetesen százszor elmondta a bal­oldal mantrájának örök első sorát, miszerint Magyarországnak semmilyen területi és egyéb követelése nincs Romániával szemben.

Az MSZMP első embere Marosvásárhelyen térdre borult a románok előtt, „a nemzetiségi kérdés Románia belügye”. Mindenki értett az áruló szavakból.

Leszámolás a magyar értelmiséggel

A forradalom kiváló ürügyet szolgáltatott arra, hogy Románia rálépjen az addig viszonylag megkímélt magyar egyetemi értelmiség és munkásosztály torkára, valamint szíven szúrja a magyar autonómia úgy-ahogy működő elemeit, elsősorban a Bolyai Tudományegyetemet. Jól tudták, hogy egy kisebbségbe kényszerült nemzeti közösséget a szellemi elit lefejezésével lehet sarokba szorítani. Elsősorban a magyar nyelvű gondolat, a szabad szó hatásától féltek. Fülöp G. Dénes peranyagában például a személyes adatoknál a nemzetiséghez idézőjelbe írták oda, hogy magyar, ami egyszerre megnyilvánulása a cinizmusnak és annak, hogy kollektív bűnként kezelték a nemzetiségi hovatartozást, az identitás megvallását.

Az 1956 utáni román perek először még nem is a magyarokra fókuszáltak, csak a magyarországi kommunisták megalázkodó látogatása után kapcsoltak magasabb fokozatra. Amikor Bukarest azt látta 1958–59-ben, hogy Budapest közönyös a magát immáron árvának érző magyar közösség sorsa iránt, akkor az arcába röhögött az erdélyi magyarságnak:

hiába vagytok kétmillióan, senki nem fog megvédeni benneteket.

Gőzerővel indították perek sorát nemcsak Kolozsvárott, hanem a Székelyföldön is. A Bolyai Tudományegyetemet beolvasztották a kolozsvári román egyetembe, derékba törték a magyar oktatást, és ekkor alakították át az autonóm tartományt. Megtehették, hiszen zöld jelzést kaptak rá Kádár Jánostól, Moszkvát pedig már rég nem érdekelte az erdélyi kérdés.

Perverz adalék, de a kor egyre hevesebb megtorlásaiban egyaránt érintettek voltak vasgárdisták, román royalisták és nem ortodox – görögkatolikus, evangélikus vagy neo­protestáns – egyházi vezetők. Később a Duna-deltában és a szamosújvári cellákban sok olyan ember raboskodott együtt magyarokkal, aki korábban már származásuk miatt is üldözte őket.

Szorul a hurok

Jól tudjuk, hogy itthon mivel szembesültek szabadulásuk után az ötvenhatosok, és nem volt rózsásabb a helyzet Erdélyben sem. Nemcsak Budapest árulta el őket, az erdélyi magyarok közül is kevesen álltak velük szóba. Kollaboráns akadt az erdélyi magyar értelmiség soraiban is. Az egyházi elit egy része félrenézett vagy együttműködött a Securitatéval.

Magyar kálvária
Fülöp G. Dénes szabadulása után rekonstruált naplójában érzékletesen jelenítette meg rettenetes kálváriáját:
„(1962.) dec. 23-án beszálltunk a hajóba és másnap kikötött egy megnevezhetetlen helyen két dunai sziget között (nyitott teherszállítón) juhok ázott ganéjába ültettek hideg, esett az eső, sírközeli hangulat. Túlélők lettünk.
(1962.) december 31-én Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
(1963. febr.) A jég tört be a lábunk alatt és behulltunk 1-m-es vízbe.
(1963.) Febr. 10 körül elfogyott az étel a hajón […] Megkínoztak.
(1963.) Febr 15 körül ránk lőttek.
(1961. július) német nyelv, török, műtörténet
(1961.) Nov. 21. Szamosújvár 72-es cella, (román nyelv, olasz nyelv)”

Fülöp G. Dénest például a tizenegy évnyi börtön és kényszermunka mellett tízéves teljes társadalmi jogvesztésre ítélték, és a keleti tömb számos ellenzékiéhez hasonlóan sokáig fizikai munkából, melósként tartotta fenn magát, míg végre egyházkerületi engedéllyel visszaengedték a református szószékre. Féltek attól, hogy „megfertőzi” a gyári munkásokat – csakhogy

alig jött ki a börtönből, már újra jelentettek róla, lelkésztársak is.

Az amnesztia utáni hazatérés szinte jobban megviselte lelkileg, mint a börtönélet. A részvétlenségre jellemző, hogy a legnehezebb időkben alig egy-két ember látogatta meg az egykori teológustársak közül, ezek egyike volt Domahidi Ernő, aki prédikálni hívta át saját gyülekezetébe egy istentiszteletre.

Fülöp G. Dénes 1983-ban az autonóm presbiteri rendszernek köszönhetően a hatalom akarata ellenére a maros­vásárhelyi Vártemplom választott lelkipásztora lett. A rendszerváltozás után az 1990/118. számú törvény alapján egykori politikai fogolyként 2005-ös haláláig román állami kárpótlásban részesítették.

A magyar elit és oktatás megtörése után a hatvanas-­hetvenes években több millió román betelepítésével szisztematikusan megfordították az észak-erdélyi nagyvárosok etnikai arculatát. A magyar tömb bedarálása folyamatos volt: Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely adta ki a sormintát. A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.

Kapcsolódó

Nyitókép: Kolozsvár látképe 1958-ban. Fotó: Fortepan/Adományozó: Császy Alice