Aminek nincs alkonya

Leülni szemben a tengerrel. Lehetőleg kora reggel. Amikor még nem tűnnek fel a futók a parti sétányon, ezek a különös lények, akik valamilyen furcsa késztetést éreznek arra, hogy rosszul indítsák a napot. Persze ők nyilván úgy vannak vele, hogy ez a jó napindítás. Lelkük rajta.

Ha tenger közelében vagyok, igyekszem mindig korán kelni. Itt, Livornóban a kora reggeli séták leginkább a hajók megfigyelésével telnek. A városnak nagy kikötője van, ezért aztán jókora hajók jönnek és mennek. A nyílt vízen nem könnyű megbecsülni a távolságokat, bár egy gyakorlott tekintet nyilván képes felmérni, hogy egy hajó milyen messze van épp a parttól. Nekem ebben nincs gyakorlatom, honnan is lenne. A kontinens belsejében egészen más tereppontokhoz szoktam hozzá. Feltűnnek a látóhatár peremén ezek a monstrumok, a korzikai vagy a szardíniai komp, és képtelen vagyok rájönni, milyen messze lehetnek. A sebességük is szokatlan. Mert egyszerre tűnnek lassúnak és gyorsnak. Itt kellene élnem ahhoz, hogy megértsem a tengeri időt és a tengeri távolságokat.