Ki ellen viseljen háborút Óceánia? – A világ túlfelén vetélkedik Kína és Amerika

Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban

Tizennégy független állam, tizenhat függő és társult terület, tíz lakatlan külterület, több mint tízezer kisebb-nagyobb sziget tartozik Óceánia földrajzi régiójához.

a Föld felszínének egyharmadát kitevő, 166 millió négyzet-kilométeres Csendes-óceánon, az egymástól óriási távolságokra fekvő szigetek fejlődésükben, kultúrájukban, gazdaságukban sem alkotnak homogén régiót.

Ausztrália, Új-Zéland, Francia Polinézia, Hawaii, Új-Kaledónia fejlett gazdaságok, Fidzsi vagy Palau közepes nagyságúak, a kis szigetek többsége, mint Kiribati vagy Tuvalu, inkább szegény államnak minősül.

Kinek a befolyási övezete?

Az európai felfedezők a 16. században érkeztek, a portugál hajósok 1512-ben léptek először partra itt, aztán jöttek a spanyolok, a hollandok, majd a britek és a franciák. A 17. században James Cook kapitány fedezte fel a Nyugat számára Hawaiit, Tahitit, majd Ausztráliát. Etnikai, kulturális gyökerei Ázsiához kötik Óceániát, az előző öt évszázad civilizációs hatásai viszont jelentős nyugati orientációt eredményeztek, s meghatározták gazdasági, politikai, kulturális fejlődését. A csendes-óceáni szigetvilág etnikai térképe vegyes, a lakói háromnegyedében keresztény vallásúak, államainak politikai berendezkedése pedig a nyugati modell szerinti többpártrendszer.

A térségnek nincsenek jelentős szárazföldi területei, a szigetek főbb termékei a kókuszdió, a fa, a marhahús, a kakaó, a cukor és a gyömbér, és a hatalmas vízfelület miatt jelentős iparág a halfeldolgozás.

illetve Fidzsi emelkedik ki a fakitermelés ágazatában. Legnagyobb kereskedőpartnereik Japán, Kína, Dél-Korea, valamint az Egyesült Államok és az EU, de exporttevékenységükben nagyban támaszkodnak az ausztrál és az új-zélandi regionális együttműködésekre. Óceánia legnagyobb bevétele nem e szektorokból ered, hanem a turizmusból – gazdaságuk elsősorban a nyugati turistákra épül.

E megfontolásokból Óceánia szigetei építik idegenforgalmi infrastruktúrájukat, várják az amerikai és európai turistákat, de ott vannak áruikkal az ázsiai piacokon is. Ez az eddig megfelelő status quo azonban az új világ beköszöntével bomlóban van: az Egyesült Államok és Kína nagyhatalmi versengésében a régió is a geopolitikai érdekek homlokterébe került. Nem először egyébként, hiszen a második világháborúban felkerült a világtérképre: a Pearl Harbor-i japán légitámadás után a csendes-óceáni térség is a harcok színterévé vált, az 1945 utáni világrend évtizedeiben pedig kialakult az országok államformája, szövetségi irányultsága, státusza.

Amerika vagy Kína?

Óceániában elhelyezkedése miatt

Biztonságpolitikai jelentősége lett a régiónak, hiszen a tengeri és légi közlekedési technológia fejlődésének eredményeképp a távolságok könnyebben leküzdhetővé váltak, a szigetek a befolyási övezetek kiépülésében fontos láncelemeket alkothatnak mindkét hatalom kezében.

Kína első számú stratégiai célja, hogy tengeri kijáratokhoz jusson mind kereskedelmi, mind katonai célból. Ezért épít haditengerészeti bázisokat a Dél-kínai-tengeren fekvő korallzátonyokon, és tart hadgyakorlatot a Kelet-kínai-tengeren. Az Egyesült Államoknak viszont az a célja, hogy elszigetelje Kínát, ne engedje ki a tengerekre, ezért erősíti szövetségi rendszerét Japántól Dél-Koreán, Tajvanon, a Fülöp-szigeteken és Szingapúron át Ausztráliáig – lehetőleg Indiára és a csendes-óceáni szigetvilágra is kiterjedően.

Óceánia jelentősége meghatározó ebben a befolyásiövezet-építésben:

haditengerészete beékelődhet az Egyesült Államok guami bázisai és az ausztrál parti őrség vizei közé.

Mind Washington, mind Peking nagy politikai és gazdasági diplomáciai erőfeszítéseket tett az utóbbi években, hogy szövetségi rendszerét ebben a régióban is kiterjessze. A kínaiak a hagyományos kereskedelmi, beruházási, infrastruktúra-építési, hitelkonstrukciós ajánlataikkal érkeznek, az amerikaiak pedig inkább a védelmi-biztonsági együtt­működések ígéretével tudnak eredményeket felmutatni. Nagy szerepet játszik az amerikai ajánlatban a fenntarthatóság, a környezetvédelem: a kis szigeteket ugyanis nemcsak a gazdasági előnyök, a katonai védelem, hanem a kiszámítható jövő is érdekli, márpedig az ő sorsukra közvetlen hatással van a klímaváltozás, a tengerszint növekedése, a kiszámíthatatlan időjárás. Amerika modern, zöldenergiát alkalmazó projekteket ajánl, Kínát ez nem érdekli.

Biztonságpolitikai elemzők szerint

a játszma még nincs lefutva. A diplomáciai nyomásban az óceániai államok egyre inkább kellemetlen döntési kényszerbe kerülnek, választaniuk kell, melyik szövetségi rendszer mellett kötelezik el magukat.

Nagy versenyfutás

Kína 2022. április 20-án megkötötte első biztonsági együttműködési megállapodását a csendes-óceáni térségben: a Salamon-szigetek szerződésben vállalta, hogy kínai hadihajókat enged be kikötőibe. A szigetállam vezetői cserébe garanciákat kaptak arra, hogy az utóbbi években tapasztalt zavargásokat kínai segítséggel rendfenntartó erőik kezelni tudják majd. Eközben az amerikai diplomácia megállapodást kötött a Fülöp-szigetekkel, majd Pápua Új-Guineával, hogy megjelölt katonai bázisaikat konfliktushelyzetben az amerikai hadsereg használni tudja.

Az Egyesült Államok az utóbbi hetekben hasonló egyezményeket írt alá Mikronéziával és Palauval, illetve folyamatban van egy ilyen egyezség tető alá hozása a Marshall-szigetekkel is –

A guami amerikai haditengerészeti bázisokról induló hajók ezeken a szövetséges felségvizeken egyenes utat kapnak egészen Tajvan partjaiig, egy kínai támadás esetén az amerikai haditengerészet északról Japán, délről a Fülöp-szigetek, keletről Guam felől érkezhet segítségül. De az amerikaiak ennél is tovább látnak: Mikronéziában és Palauban haditengerészeti bázist szeretnének építeni, 2026-ig pedig figyelmeztető radarrendszert terveznek létrehozni a térségben.

A washingtoni diplomácia egy lépéssel beljebb van a kínainál a csendes-óceáni szigetek belső fórumain is: a Csendes-óceáni Szigetek Fóruma (PIF) regionális döntéshozó szervezet tagja két szoros szövetségese, Ausztrália és Új-Zéland, így az amerikai érdek már régóta érvényesül az ügymenetben. A PIF-ben a két állam például tiltakozott a Salamon-szigeteki kínai egyezmény ellen is, mire az elnök ígéretet tett: nem lesz állandó kínai katonai bázis a területükön.

Ezenkívül óriási nyugati előny, hogy

mert egyelőre Kínát tartják fő biztonsági fenyegetésnek saját régiójukra nézve is. Ehhez az érzethez nagyban hozzájárult Peking nyomásgyakorló diplomáciai módszere is: a kínai külügyminiszter tavaly a PIF-et megkerülve, egyesével próbálta titkos tárgyalásokon meggyőzni a szigetek vezetőit az egyezségről, a Közös fejlesztési vízió (CDV) nevű együttműködési projekt azonban nem talált pozitív fogadtatásra. Utólag az államok többsége kínai behatolási próbálkozásnak nevezte a kísérletet, és elhatárolódott attól, hogy kínai befolyás alá kerüljön.

A kínai befolyás azonban már valóságos a térségben: Óceánia csupán négy állama ismeri még el Tajvant a kínai nép hivatalos képviselőjének, 2019-ben két állam, a Salamon-szigetek és Kiribati is váltott, s Tajvan helyett Kínával vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. Kiribati meg is engedte, hogy kínai befektetésből a Kanton-korall­zátonyon felújítsanak egy felszállópályát – a hely háromezer kilométerre fekszik Hawaiitól,

Az érdekszféra-építés tehát nagy erőkkel zajlik, a folyamat elején járunk, de az világosan látszik, hogy Óceánia is egy jövőbeli katonai vihar előtti csendben szerveződik újjá.

Nyitókép: A USS Theodore Roosevelt amerikai repülőgép-hordozó a Guam szigeten 2020-ban
Forrás: AFP/US Navy/Conner D. Blake