Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Aki fát ültet, az még számol a holnappal.
Tíz évvel ezelőtt vadonatúj fényképezőmmel együtt, mintegy a gép lencséjén keresztül fedeztem fel az elhagyatott, használaton kívüli alsó temetőt. E sírkertet, csakúgy, mint a most használatos temető északi oldalát, meghódította a növényzet, helyenként áthatolhatatlan dzsungelt alkotva a hantok között.
Orgona, vadszőlő, bodza, akác, egynyári seprence növekszik itt mindenféle őshonos és idegen lágy- és fásszárú mellett. A látvány szomorú és megkapó. „Halálra élet nő: helyük közös”, olvasom Térey János A. B. F. R. A. ciklusának címadó versében. Akárha a burjánzó növények is a feltámadás üzenetét hordoznák a megújulás végtelen körforgásában, feslő szirmaikban és viráguk illatában a húsvét jele rejlik.