A magyar jobboldalnak önmagán túlmutató ereje van – Szánthó Miklós a Mandinernek

Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban

Jó néhány ország rendezett CPAC-et (Conservative Political Action Conference) az előző egy évben, például az Egyesült Államok, Japán és Brazília; Magyarország pedig idén májusban már második alkalommal adja a helyszínt az Alapjogokért Központ szervezésében. Ez alapján úgy tűnik, hogy CPAC-ből sosem elég – miért van szükség ennyi összejövetelre, nem lenne érdemes a kevesebb több elvet követni?

Én egy másik elvet is fontosnak tartok: önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy azt nem bízhatjuk másra. Valóban számos CPAC volt a múlt évben – rendeztek még Mexikóban és Izraelben is –, viszont a magyarországi az egyedüli európai CPAC, az egyedüli kontinentális hub, ami összevonzza Budapestre a világ jelentős jobboldali szereplőit. De ez nyilván nem az Alapjogokért Központ érdeme: Magyar­országnak, benne az egész magyar jobboldalnak önmagán, az ország formális méretén jóval túlmutató ereje van. Fontos politikai képesség a stratégiai nyugalom, és legalább ilyen fontos a geostratégiai ügyesség: hogy egy országnak legyen geopolitikai elképzelése regionális, de akár globális szerepéről is. Magyarország esetében ez az összekapcsoltság, a connectivity, hogy hídzóna legyen a kialakulóban lévő multicentrikus világban, ennek révén annak elérése, hogy minimum senki ne legyen ellenérdekelt Magyarország sikerében. Ebben pedig a magyar jobboldali közösségre az a szerep hárul, hogy a saját nemzetközi politikai ökoszisztémájában csomóponti szerepet töltsön be. Nem kis feladat ez: úgy kell megvalósítani a szuverenitásunkat, hogy közben globális együttműködéseket építünk – ez a rendeltetése a CPAC Hungarynek is.

Milyen kihívások előtt áll most a nemzetközi jobboldal?

A felvetésből fakadó első benyomás ellenére egy ilyen kérdés már önmagában is bizakodásra ad okot: tíz-húsz évvel ezelőtt értelmetlen lett volna egyáltalán nemzetközi jobboldalról beszélni. Ezen a területen óriási előrelépés történt, egyre több konzervatív szereplő érti meg világszerte, hogy nem szabad a liberálisok szabályai szerint játszanunk. Az egyik ilyen meghaladandó „szabály”, hogy a nemzeti erők fogalmilag képtelenek nemzetközi együttműködésre. Ez azonban optikai csalódás: a valóság az, hogy az Isten, haza, család hármas egysége mint civilizációs alap közös a Potomactól a Dunáig, ráadásul éppen ezt az alapot éri többdimenziós támadás a progresszív baloldal részéről. És egyfajta bumeránghatásként ez az, ami segíti az összemozgást: egyáltalán nem véletlen, hogy a washingtoni, tokiói, mexikóvárosi vagy épp São Paulo-i CPAC-eken a család, a gyermekvédelem volt az egyik kiemelt téma. Mert mindenhol érzik – és sok esetben szenvedik is –, hogy a woke, az eltörlés kultúrája, a politikai korrektség, a genderideológia, nevezzük akárhogy ezt az elmebajt, ugyanazt a teremtett rendet és józan észt veszi célba, és igyekszik, ahogy divatosan mondják, „dekonstruálni”. A planetáris támadásra pedig szintén hasonló szintű koordinációval adhatunk választ. És ennek nem egyedüli, de jelentős szimbóluma a CPAC.

Ezzel bizonyára sokan egyetértenek, ugyanakkor manapság megbonthatatlannak tűnő barátságok gyengülnek meg: az elhúzódó orosz–ukrán konfliktus hogyan befolyásolja a helyzetet?

Felesleges lenne tagadni a lengyel–magyar viszony romlását, azonban szerintem ez időleges, túlleszünk rajta. De először hadd adjak egy metaszintű választ: geopolitikailag nehezen túlértékelhető ügy Ukrajna integritásának megőrzése, vagy az, hogy ez a régió ne éljen újra az orosz fenyegetettség árnyékában. De például milyen Nyugatot szeretnénk kínálni Kijevnek alternatívaként? Egy olyat, ahol levetetik a keresztet a falról, ahol hirtelen fellángolásokat leszámítva szemétdombra valónak tartják a nemzeti identitást, ahol el akarják törölni a történelmet, és ahol hivatalosan azt sem szabad tudni, hogy valaki fiú-e vagy lány? Nagyon leegyszerűsítve: a háború előbb vagy utóbb, így vagy úgy véget fog érni, de azok a kérdések, amelyekről beszélünk, akkor is itt lesznek velünk, és az azokra adott válaszok sokkal hosszabb távon fogják meghatározni a politikai realitásokat.

Együtt erő vagyunk! – így hangzik a CPAC Hungary idei jelmondata. Az ismert körülmények és esetleges ellentétek mellett, amelyekről most ön is beszélt, lehet együtt erősnek maradni? Mi lesz a találkozó fő célja?

Az elsődleges cél továbbra is a liberálisok rémálmának valóra váltása, a nemzeti erők nemzetközi együttműködésének megszervezése, igazából a már meglévő együttműködés felvillanyozása. Itt a közös elvi és gyakorlati alapok, ahogy mondtam, megvannak. De valóban, más téren van egy megoldandó házi feladata a nemzetközi jobboldalnak: úgy kell artikulálnunk az esetlegesen különböző geopolitikai érdekeinket, hogy nem szabad elfelednünk, sokkal több az, ami összeköt minket, mint ami szétválaszt. Ha nem így cselekszünk, csak szívességet teszünk a baloldalnak, amely most sok esetben kávét szürcsölgetve, elégedett mosollyal a szája sarkában nézi például, hogy pár lengyel jobboldali barátunk – akik, vallom, ma is a barátaink – elhiszi azt a sok marhaságot, amit a The New York Times ír rólunk. Szerintem, ahogy korábbi más válságok, például a gazdasági vagy a migrációs esetében, most is ki fog derülni, hogy a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz – csak a rádöbbenés nehogy túl későn érkezzen. De e tekintetben azért optimista vagyok: a valóság, a józan ész előbb-utóbb felül­kerekedik az érzelemalapú ideológiai dogmatizmuson.

Mit jelent az amerikai jobboldalnak a magyar szövetség? Orbán Viktorral erősíteni tud a választások előtt a Republikánus Párt?

Az amerikai jobboldalra óriási felelősség hárul, de én úgy tapasztalom, képes ennek kezelésére. Lássunk tisztán! Az USA lett a 20. század végére a világtörténelem első globális szuperhatalma. Ez a pozíció azonban megrendülni látszik, teljes tévedés volt a történelem végét várni, sokkal inkább az „unipoláris pillanat” végéhez közeledünk, új centrumok emelkednek fel, például Kína. Ez nem egy „szeretem – nem szeretem” kérdés, nem egy love story, ez a valóság. Ennek a világtérrend-átalakulásnak az egyik lecsapódása az ukrajnai konfliktus, ami – Schmidt Mária szavaival egyetértve – sokkal inkább egy amerikai–kínai proxyháború. És itt van egy döntési pont: az USA reálpolitikai vagy idealista választ ad. A Biden-adminisztráció sajnos utóbbit teszi. Persze lehet mondani, hogy több amerikai stratégiai érdek érvényesül – lng-eladások, amerikai hadiipar finanszírozása –, de összességében Európa gyengül, Moszkvát pedig Peking karjaiba lökik. Ez blokkosodáshoz és a világgazdaság zsugorodásához vezet. Hosszú távon ez nem amerikai érdek. Ha már az van, hogy az USA belátható időn belül nem lesz egyedüli hegemón, akkor szerintem abban érdekelt, hogy a nyugati szövetségesi rendszer erős maradjon, a peremvidékek szorosabban vagy lazábban kapcsolódjanak a magterülethez, Eurázsiában pedig relatív egyensúly legyen. Ehhez egy gazdaságilag működőképes Európa kell, kell egy Oroszország, amely utóbbival valamiféle partneri viszonyban van – kell persze a kettő közé egy önálló Ukrajna –, és amely így nem képez túl szoros tengelyt Kínával. Ennek az eléréséhez szükséges a mielőbbi béke, a háború elhúzódására játszó megközelítések kiiktatása. Ez a reálpolitikán alapuló stratégiai válasz a helyzetre, szerintem ez Európa érdeke, ez Magyarország érdeke, ez az USA érdeke, és ezt sokkal jobban érti például Donald Trump vagy Kari Lake, aki jön is Budapestre, és akit lehetséges alelnökjelöltként emlegetnek, mint Joe Biden.

Az ellenzékhez húzó sajtó arról ír, hogy nem is érkeznek „sztárok” a CPAC Hungaryre. Kik lesznek az idei vendégek?

Szellemileg mindig kihívás olvasni a balos hőbörgéseket, nehéz döntést hozni, mit szeretnének mondani. Egyszer arról írnak, hogy „szélsőjobboldali szupertalálkozó” készül, aztán meg azt, hogy nincs is itt semmi látnivaló. Én velük ellentétben maradnék a tényeknél: két hivatalban lévő miniszterelnök, két volt miniszterelnök, négy pártelnök, két kongresszusi képviselő, két amerikai tagállami miniszter, volt és leendő szenátorok érkeznek, valamint számtalan képviselő Európából, politikusok, újságírók Dél-Amerikától Izraelig. Nem érzem az elszigeteltséget, sem a politikai súly hiányát. Az irigykedést meg a frusztrációt igen – már a baloldal részéről.

Az amerikai és a magyar jobboldal kapcsolatát hogyan befolyásolhatja a budapesti nagykövetség felől érkező nyomás?

A két jobboldalét talán még erősíti is, hiszen ugyanaz a kör igyekszik az előbb említett hibás és szerintem az USA hosszú távú érdekeinek is ellentmondó külpolitika mentén szekálni a „vonakodó” szövetségeseket, mint amelyik az amerikai történelemben példátlan módon vád alá helyez egy volt és egyben indulni szándékozó elnököt. Ugyanakkor a CPAC Hungary szerintem éppen azt mutatja, hogy a magyar jobboldalon nincs semmiféle Amerika-ellenesség – illiberalizmus, populista konzervativizmus, az van, hangozzék utóbbi elsőre bármennyire is meghökkentően. És ez az, ami összeköt minket sok amerikaival, aki azt mondja, amit Trump: „Szeretjük Magyarországot!”

Mi a helyzet Emmanuel Macronnal, aki legutóbb odaállt a magyar miniszterelnök mellé az európai stratégiai autonómiát követelők sorába, gondoltak arra, hogy őt is meghívják a CPAC-re?

A neomarxista progresszió lassan már tuskóvá váló vadhajtásai miatt valóban egyre bővül azok köre, akiket a jobboldalhoz lehet sorolni, de ennyire azért nem – és nem is keresett minket szakadatlanul ez ügyben az Élysée-palota. Franciaországból érkezik a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés elnöke és egyébként a formálisan Macron pártcsaládjához tartozó cseh Elégedetlen Polgárok Akciója (ANO) vezetője, Andrej Babiš volt miniszterelnök is – szóval azért „szélesen megyünk”. Macron tagadhatatlanul a józan ésszel és vízióval még rendelkező, egyre fogyatkozó számú nyugati politikusok egyike, de az ő víziója társadalom- és geopolitikai értelemben is liberális. Európa stratégiai szuverenitása valóban kulcskérdés, de jobboldali megközelítésben erős Európához erős, szuverén tagállamok szükségesek, a francia elnök elképzelése szerint viszont egy föderatív alap, amely egyre inkább magába szívja a helyi döntéshozatal még megmaradt hatásköreit. Macron abban a politikai oldalaktól elvileg független geostratégiai kiútkeresésben lehet partner, amely egy összekapcsoltságra épülő világban látja Európa helyét, amely a transzatlanti szövetségesi rendszer megkerülhetetlen gazdasági és politikai tényezője, Amerika barátja, de ugyanúgy lehetősége és joga kiegyensúlyozott viszonyt fenntartani Brazíliával, Kínával, Indiával vagy energetikailag együttműködni Oroszországgal. Előremutató, hogy mindez egybevág Magyarország érdekeivel is.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton