Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a Vörös Hadsereg nagy erejű támadása a Don-kanyarban, melynek következménye a magyar királyi 2. honvéd hadsereg tragédiája lett.
Gali Máté történész írása a Mandiner hetilapban
Az 1939-ben kirobbant második világháború során az európai hegemónia, valamint a keleti német úgynevezett élettér megteremtésére Adolf Hitler nemzetiszocialista kancellár 1941. június 22-én hadjáratot indított a Szovjetunió ellen. Az offenzíva kezdetben rendkívüli gyorsasággal és eredményességgel haladt, mígnem decemberben Moszkva előterében a német haderő elszenvedte az első nagyobb vereségét. Ettől fogva mindinkább felértékelődtek Berlin szemében a fegyvertárs országok gazdasági és katonai erőforrásai, köztük az 1941 júniusa óta a tengelyhatalmak oldalán hadban álló Magyarországé is.
1942 januárjában ezért előbb Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel tábornagy, a véderő-főparancsnokság (Oberkommando der Wehrmacht) főnöke is Budapestre érkezett,
A magyar vezetők, mint Bárdossy László miniszterelnök, illetve Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke ennek teljesítésétől vonakodtak, mivel a feszült magyar–román viszony miatt arra törekedtek, hogy a rendelkezésre álló haderő nagyobbik része a szovjetunióbéli hadműveletektől távol maradjon. Végül azonban amellett foglaltak állást, hogy a német követelések elutasítása az 1938 és 1941 közti részleges revíziós sikerek eredményeit veszélyeztetné (a Felvidék déli részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és -Partiumot, továbbá a Bácskát, a Nyugat-Bánságot, a Muraközt és a baranyai háromszöget sikerült négy lépcsőben visszaszerezni), ezért szükség lesz a megegyezésre.
A németek eleinte jóformán a teljes honvédség frontra küldését akarták, de a tárgyalások során sikerült elérnünk, hogy 1942. április 11-én „csak” kilenc könnyű hadosztály, továbbá egy páncéloshadosztály és egy repülőcsoport, az élelmezési létszám szerint 207 500 fő indult útnak, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt.
E hadseregről az 1945 után a hatalmat fokozatosan magához ragadó államszocialista rendszer emlékezetpolitikája számos valótlanságot terjesztett, melyek közül több mindmáig szívósan él a közgondolkodásunkban. Például hogy ezeket a katonákat „meghalni küldték” a Szovjetunióba, aminek alátámasztására hivatkoztak arra is, hogy a honvédeket „szándékosan” elégtelen módon szerelték fel.
Ezekkel szemben szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogy Szombathelyi Ferenc már a kezdetekkor utasításba adta: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden magyar parancsnoknak kötelességévé teszem.” A katonákat pedig magyar viszonylatban a lehető legjobban szerelték fel, mivel az itthon rendelkezésre álló fegyvermennyiség csaknem felét megkapták, a honvédség összes egységétől egyenlően elvont anyagból.
Mindemellett fontos kiemelnünk, hogy
hiszen e hadsereget nem is a nagyhatalmak egymás ellen vívott totális háborújára készítették fel eredetileg, hanem a revízió jegyében a szomszédos államokkal szembeni harcra. Mindezen felül Berlin ígéretet tett arra, hogy kiegészítéseket küld a tartalékaiból, ám azok többnyire nem jó minőségű német, hanem zsákmányolt csehszlovák, belga és francia fegyverek voltak.
A magyar hadvezetés azzal számolt, hogy a katonák alapvetően megszálló tevékenységet fognak ellátni a frontvonalak mögött.
a német Dél Hadseregcsoport nyári hadműveleteiben. Ennek okán a honvédek, valamint a fegyver nélküli, munkával teljesített katonai szolgálatban álló munkaszolgálatosok júliusra értek a Donhoz, ahol szeptemberig kemény hídfőcsatákat folytattak az ellenséggel. Ezt követően azonban a német előrenyomulás lelassult, majd elakadt, a szovjetek pedig szilárd védelemre rendezkedtek be a Don túlpartján, így hadműveleti szünet állt be, amit a 2. hadsereg erőtartalékolásra, illetőleg a téli védelemre való felkészülésre igyekezett fordítani.
A hadműveleti szünet 1943. január 12-éig, a Vörös Hadsereg nagy erejű támadásáig tartott. A szovjetek terve az volt, hogy Sztálingrád térségében körbezárják és felszámolják a Volga és a Don között összevont német erőket, valamint a fegyvertárs országok csapatait.
A folyamatosan üzemanyag-, fegyver- és lőszerhiánytól szenvedő, nem megfelelően élelmezett magyar katonák azonban még elégséges páncélelhárítást és nagyobb műszaki akadályokat nélkülözve is
A támadók egy-két nap leforgása alatt számos állásukban felszámolták a védelmet, a magyar vonalak mégsem szakadtak szét teljesen, így – szemben például a Sztálingrádnál katlanba zárt 6. német hadsereggel – a szovjetek nem is tudták elérni a legfőbb hadműveleti céljukat: a 2. hadsereg teljes bekerítését és megsemmisítését. A honvédek helytállását mutatja, hogy a Don urivi hídfőjéből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 semmisült meg az offenzíva első három napja során.
A magyar védelem végül két hét alatt bomlott fel a kétszáz kilométer hosszú arcvonalon. Az állásokból való visszavonulás a szovjet támadás erősségétől függően lehetett rendezett és fejvesztett is. Általános problémát jelentett a szállítóeszközök hiánya, és még a lóállomány jelentős része is a front mögötti lóteleltető állomásokon pihent, ezért a nehézfegyverzet és a tüzérség döntő többségét hátra kellett hagyni.
Utóbbiról Lajtos Árpád, aki a 2. hadsereg hadműveleti osztályán volt vezérkari százados, fanyar humorral úgy emlékezett meg, hogy mínusz húsz fok alatt már nincs igazán jelentősége annak, hogy milyen alacsony a hőmérséklet, mert csupán annyi a kérdés, hogy öt percen belül törik le az ember füle, vagy netán tíz perc múlva…
A Don-kanyarról nagymonográfiát jegyző kiváló hadtörténész, Szabó Péter adatai alapján a teljes keleti hadművelet ideje alatt 250 ezer honvéd és munkaszolgálatos fordult meg a 2. hadseregnél, akik közül
Ez súlyos veszteség, ám a haderő „teljes megsemmisüléséről” nem beszélhetünk, miként arra az államszocialista emlékezetpolitika gyakran hivatkozott, és olykor még napjainkban is találkozhatunk ezzel az értékeléssel.
Rendezetlenül menekülő katonáit látva Jány Gusztáv az 1943. január 24-én kiadott hadseregparancsában úgy fogalmazott, hogy a „2. magyar hadsereg elvesztette a becsületét”, mivel „nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott”. A vezérezredes már korábban tisztában volt csapatai fegyverzetének és felszereltségének hiányosságaival, ezért 1942 őszén kérte az utánpótlást, valamint az arcvonal rövidítését. Lelkileg felőrlődött abban, hogy az erősítéseket javarészt nem kapta meg, viszont az embereit a végsőkig való kitartásra kellett utasítania. Ezt Hitler 1942 decemberében levélben kérte Horthy Miklós kormányzótól, aki ennek szellemében tájékoztatta Szombathelyi Ferencet, ő pedig Jányt. A tábornok igazi katonaként nem akarta megtagadni a kapott parancsot. Fontos megjegyeznünk, hogy Jány később megismerte katonái derekas harctéri helytállását, amelynek köszönhetően elértek részsikereket, és az eredményes utóvédharcok révén elkerülték a teljes bekerítést. Ekkor a honvédjeit megkövette, és 1943. március 12-én újabb hadseregparancsot bocsátott ki, amelyben már úgy fogalmazott, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg „a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot”. Egyúttal pedig leszögezte: „Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket, de azokat is, kiket a Mindenható becsülettel végzett hű kötelességteljesítés után visszavezetett, hogy állják a harcot, míg a végső győzelem órája üt.”
***
***
***
***
Nyitókép: Fortepan / adományozó: Album058
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Egyre súlyosabb az emberhiány, nem tudják megfékezni a katonák dezertálását.
Brutális mértékben fogyatkozik az ukrán népesség, a folyamat pedig megállíthatatlannak tűnik. Az ukrán gazdaság a demográfiai katasztrófa áldozatává vált, a lejtmenetnek pedig még messze nincs vége.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
A Renitens csatorna riportere Bayer Zsolt műsorában kijelentette, hogy ideje befejezni az áldozathibáztatást, „aminek Pottyondy az élharcosa”.
A belga Thales vállalat együttműködési megállapodást kötött egy ukrán védelmi céggel, így Ukrajna hamarosan megkezdheti a külföldi rakéták gyártását.
