Még nincs sötétség

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata hetilapunkban

Mennyi? Több mint négyezer-négyszáz forint? Azt hiszem, akkor tört el bennem valami, amikor a bevásárlás után az összegen hüledezve észrevettem, hogy ennyibe került a fél körívnyi egyszerű, ipari, ömlesztett trappista sajt, amit gyermekeim nagy kedvvel majszolnak nap mint nap. Semmi kézműves-luxusgasztronómia, csak egy csomag trappista egy minőségi éttermi ebéd áráért. Talán háromszor annyiért, mint egy-két éve. Normális? Rájöttem, hogy utána kell olvasnom az infláció elméletének,

Megterhelő korban élünk: a mindennapos apró bosszúságoktól, hétköznapi életmódunk extrém megdrágulásától kezdve a globális válságfolyamatokig nyomasztó gondolataink támadhatnak nap mint nap. „It’s not dark yet”, még nincs sötétség, énekelte negyed évszázada, már akkor is öregen Bob Dylan, de kilátásaink borúsabbak lehetnek, mint bármikor a második évezredben, beleértve a végül megfékezhetőnek bizonyuló 2008-as pénzügyi válság mélypontjait is.

Bob Dylan - Not Dark Yet

Vallásosan vagy vallástalanul is eszünkbe juthatnak a bibliai csapások történetei. A covidjárvány hullámai. A kontinentális léptékű aszály. A víz- és élelmiszerhiány jelenségei a harmadik világtól az elsőig. Gazdaságunk, iparunk kis- és nagyvállalkozásaink megrendülése, összeomlása az ellátási láncok megszakadozása miatt. Az energiaköltségek elszabadulása. A háború maga. S annak értelmetlensége és kilátástalansága.

Nem erről volt szó egy-két-három évtizede, amikor a vég nélkül globalizálódó világ végtelen gazdasági növekedéséről, fokozódó jólétéről s minden határok leomlásáról énekeltek a csábító szirénhangok.

amelyek a végtelennek hitt növekedés lehetetlenségéről és a globalizáció fejlett és fejletlen világrészeket egyaránt érintő hátulütőiről beszéltek.

De hol van akkor az arany középút? Létezik olyan? Itt állunk, és nem mondhatunk mást: a több szabadság jobb, mint a több kényszerkorlátozás; az emberi és közösségi szabadság védelmének útja jobb, mint a beszűkülés és a bezárkózás zsákutcája. De egyik irány sem tud végletes lenni.

A jó válasz egyrészt minden korban és helyzetben a józan észnek megfelelő döntések hozatala, másrészt egy kicsit dohosnak tűnő fogalom visszahozása (egyébként a konzervatív, jobboldali gondolkodásba is): a szolidaritás. Az együttérzés – és az annak megfelelő cselekedetek választása – kisebb és nagyobb közösségeink, embertársaink és az emberiség egésze iránt. Na meg a természet iránt. A bolygónk iránt. Nem apokalipszisvárással, nem hisztériával, csakis a józan ész mentén.

De a másik véglet, a teljes nemtörődömség, a korlátlan pazarlás, a fenntarthatatlan gyakorlatok erőltetése sem működhet tovább.

Mi itt, Európa innenső fertályában még mindig nagyon jól élünk a világ legnagyobb részéhez képest, és azt reméljük, tovább tudunk majd gyarapodni. De a gyarapodás a meglévő erőforrásaink jobb beosztásán, a fenntartható pályák megtalálásán, a jövő nemzedékek érdekeinek figyelembevételével is be tud következni, sőt úgy gyarapodunk igazán.

Ha egyszer változtatni tudunk a gondolkodásmódunkon,

az egyébként tündérkertként is funkcionálni képes Kárpát-medencében. A legnagyobb közös nemzeti vállalkozásunk lehetne, hogy most, tanulva a 20. század, valamint az eddigi 21. század téveszméiből és bukott kísérletezgetéseiből, virágzó országot, élhető környezetet, jövőképes gazdaságot és életmódot teremtünk, amennyire csak lehetőségeink engedik. Egyénileg és nemzeti közösségként egyaránt.

Még egyszer, hogy is énekelte egykor Bob Dylan? „It’s not dark yet, but it’s getting there…”, nincs még sötétség, de arrafelé tartunk. De legyen úgy, hogy ne legyen igaza. A mi mindennapi, kis és nagy, egyéni és közösségi döntéseinken is múlik mindez.

Nyitókép: Shutterstock