Az életet szolgálni

A szerző bencés szerzetes, a tihanyi apátság korábbi perjele, magyar és orosz szakos tanár

Keserűen, de nem tagadom, belül háborogva hallgatom az ilyen kifakadásokat: „Szégyellem, hogy magyar vagyok!” Mert elszabadult az infláció, drága minden… (S közben mozdulni nem lehet a Balaton partján, az autópályákon, tömegével jönnek az „éhenhalók”, szárazság ide, tikkasztó meleg oda.) Beszélünk „ársapkáról”, félünk az energiaválságtól. Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

Válság valóban van. A közhangulatot pedig könnyen lehet befolyásolni. Sokkal jobb piacuk van azoknak a híreknek, amelyek a kudarcokról vagy szerencsétlenségekről szólnak, mint azoknak, amelyek valódi sikerekről és teljesítményekről számolnak be. Van, aki így írja le a helyzetet: „Egy csökkenő, elöregedő, teljesítményében egyre rosszabb teljesítményt nyújtó, kifejezetten rossz hangulatú, szomorú, beteg társadalomnak kellene egyre nagyobb teljesítményt nyújtani ahhoz, hogy az ország működését és legalább az eddigi életnívót fenn lehessen tartani. Ez fizikailag lehetetlen, gazdaságilag lehetetlen, morálisan lehetetlen.” (B. L.)

Nem tagadom, van benne igazság.

A világ sorsa sokak szerint a politikai vezetők kezében van. De az élet mindig is a végeken zajlott, a legalsó szinten. Ott, ahol a hétköznapi ember él. Ne értse félre senki: a legalsó nem értékítélet, a hétköznapi ugyancsak nem. Mindenki maga éli az életét. De ha elszigetelődve, magába zárkózva, akkor reménytelen. Ha képes arra az ember, hogy odafigyeljen a másikra, hogy megfogja a másik kezét, hogy támasza legyen annak, aki segítségre szorul, akkor értelme van az életnek.

A bevásárlóközpontok árubősége lehet, hogy szerényebb lesz. A gazdaság, a kereskedelem egy nemzetközi hálózatnak volt és lesz mindig is a része. De hogy én magam hogyan élem az életemet, azt nem a piac kell hogy meghatározza. Mert semmit sem visz magával a síron túlra az ember.

Gyilkolni, életet kioltani nincs joga senkinek. Még akkor sem, ha vitatkozhatunk arról, lehet-e jogos vagy jogtalan egy háború.

Minden politikai hatalomnak feladata, hogy a jót, az életet, a köz javát, az emberek életét szolgálja. De az életet szolgálni nem csak a hatalommal rendelkezőknek a kötelessége. Mindenkinek a feladata, mindnyájunk kötelessége, hogy ott, ahol vagyunk, tegyük meg azt, ami tőlünk telik. És ne szennyezzük a világot gyűlölettel, ellenségeskedéssel, hazugsággal, nemtörődömséggel. Akkor biztos, hogy jobb lesz az életünk. Emberibb.

Megfogyatkozott a felelősségérzet. Másoktól várunk mindent. Pedig rajtunk múlik a közvetlen környezetünk fizikai, szellemi, lelki tisztasága. Az „életnívó”, a gazdasági jólét nem minden. Az életminőség, a boldogság sokkal fontosabb. Nagyon megfogyatkozott a bizalom is ebben a világban. Nem merünk hinni a másiknak. Nem akarjuk elfogadni a hozzáértők szaktudását. Mi magunk ítéletet mondunk mindennap élők és holtak fölött. S közben várunk, ahelyett hogy magunk cselekednénk.

Illyés Gyula biztatása ma is időszerű. Az éden elvesztése című darabjában olvassuk: „Mi volt épp a legutóbbi háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki had­viselő. Hogy tehát nem harcolhatunk, – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk úgyis hasztalan, – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé. Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott van. Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk.”

Ne bénítsanak le bennünket a gazdasági világválság, a háború, a világjárvány rémisztő fenyegetései.

Az életét mindenki maga éli, közösségben családjával, népével, nemzetével. Legyen mindig biztató szavunk! Szavainkkal, hétköznapi tetteinkkel teremtsünk új rendet ott, ahol élünk. S ha ez valósággá válik, rájövünk, hogy az életszínvonalnál sokkal fontosabb az életminőség. Az emberség. Amiért mindannyian tehetünk a magunk helyén. A felelősséget nekünk magunknak kell vállalnunk. Ott, ahol élünk.

Nyitókép: Shutterstock