A „brit” álom

Az ünnepi alkalmakra felöltött cilinderek, a politikai élet több évszázados rituáléi, a monarchikus államszínház ma már talán azokat sem téveszti meg, akiket az anglofília keresztjével vert meg a sors: Britannia nem a modernitásba átmentett tradíció iskolapéldája, hanem morbid esete a nemzeti önfeladásnak. Hogy a konzervatívnak nevezett párt az elmúlt tizenkét évben nem szegült ellene a szélsőliberális nyomulásnak, de még fel is gyorsította a hagyományos értékeket aláásó társadalmi folyamatokat, tiszta sor. A miniszterelnöki posztra bejelentkező politikusok listája soha nem volt ilyen sokszínű, mondják. Persze csak a tengerentúli identitásbingó értelmében van így, a politikai kulcskérdéseket tekintve a legteljesebb az egyetértés. Egyetlen jelölt sem testesít meg érdemi alternatívát a totális jelen, a current thing politikai paradigmájához képest.

A legkevésbé érdekes az, hogy Boris Johnson és közvetlen elődei szociálisan érzékenyebbnek szánt „egynemzet-konzervativizmusa” – már a terminus is irritáló – a szőke Churchill-imitátor bukásával egyszerre passé lett, s a helyére pályázók merészebbnél merészebb adócsökkentési tervekkel és Thatcher szellemének megidézésével licitálnak egymásra. Figyelemre méltóbb, hogy a Johnson által követett agresszív külpolitikát illetően mennyire nincs ellenvetés: hogy is lenne, ha olyan figurákat találunk a jelöltek között, mint Liz Truss, akinek páratlan külügyéri felkészültsége (a háború kitörését megelőzően Szergej Lavrovval tárgyalván Voronyezst elidegeníthetetlen ukrán területnek minősítette) szégyentelen héjasággal párosul, és Oroszországgal csak annak legyőzése után tárgyalna, vagy Tom Tugendhat, aki azt szorgalmazta, hogy minden orosz állampolgárt utasítsanak ki az országból.