Első számú kérdés a gyermekek megóvása – Rick Santorum a Mandinernek

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban

A konferencia első napja után találkozott a magyar miniszterelnökkel. Milyen témákról beszélgettek?

Félórás beszélgetés volt beütemezve, s nagy, kétórás eszmecsere lett belőle. Rengeteg témát érintettünk. A fő csapás­irány a magyar családtámogatási rendszer volt, az különösen érdekel engem, továbbá beszéltünk Ukrajnáról, Európa helyzetéről, a közelgő amerikai félidős választásról és a két év múlva esedékes elnökválasztásról is. Mélyreható megbeszélés volt.

Orbán Viktor a CPAC nyitóbeszédében tizenkét pontban foglalta össze, mi a magyar kormány sikerének titka. Melyeket találta a legmeggyőzőbbnek?

Maga a tizenkét pont így együtt, rendszerbe szedve nagy benyomást tett rám. Erős tételmondatokat fogalmazott meg Orbán, velős beszéd volt. Ha egyet kell kiemelnem belőlük, akkor az elsőt választanám: „Nem az ellenfeleink,hanem a saját szabályaink szerint kell játszanunk.” Ez nagyon fontos szabály,

az ő terminológiájuk, nyelvezetük dominálja a politikai közbeszédet, az ő narratívájuk határozza meg, mi a jó és mi a rossz. A baloldal értékrendje azon alapul, hogy erkölcsileg bármi elfogadható, ami az ő hatalmon maradását szolgálja. Ha ezeket a szabályokat a jobboldal elfogadja, elveszti a küzdelmet, és ezzel az adott ország is rosszul jár. Egyenlő feltételek melletti, tisztességes versenyre van szükség a politikai játszmákban, ezért a jobboldalnak ki kell állnia a saját értékei és szabályai mellett. Orbán első pontja fontos, mert ez az alapja a többinek, ez az a keret, amelyben el tud kezdődni a játszma. A többi pont már arról szól, hogy hitelesen kell képviselni azokat az embereket, akiknek az érdekképviseletét felvállalja a jobboldal.

Negyedszer szerzett kétharmados többséget az Orbán-kormány, a nyugati konzervatívok érdeklődése megnőtt a magyarok iránt. Az amerikai republikánusok számára a kormány melyik politikája a leginkább figyelemreméltó?

Washingtonban a magyar családpolitika váltotta ki a legnagyobb figyelmet, ez ugyanis nem szokványos szabályozás. Vannak területek, ahol az amerikai és a magyar konzervatív kormányok, pártok hasonló megoldásokat alkalmaznak, ilyen a migráció ügye, ahol a határok megerősítése lett a prioritás, vagy az egykulcsos adó, az energiapolitika és így tovább – ezek mind ismerősek az amerikaiak előtt.

Az az elgondolás, hogy négy gyermek vállalása után az anyák jövedelemadó-mentességet kapnak, illetve a családoknak nyújtott összes többi pénzügyi ösztönző igazán újszerű koncepció. Én magam kisebb mértékben és más módon javasoltam egykor ilyesmit, de mind balról, mind jobbról kemény kritikát kaptam érte a hazámban. Persze a két ország helyzete eltér. Magyarország gazdasága jól pörög, a határvédelem miatt nincs jelentős migrációs nyomás, így a kormány tud törődni a lakosság életszínvonalának emelésével és a demográfiai helyzet javításával. Az Egyesült Államok a legális bevándorlási rendszer keretein belül évente akár egymillió bevándorlót tud befogadni, ez kipótolja a munkaerőpiaci hiányt, így nem érezzük azt a demográfiai nyomást, amit a magyarok; az ő népességük fogy, és ezt akarják megállítani.

Ezek az ügyek részben nemzeti, részben globális problémák. És ha már tágítottuk a horizontot, kérdezem: ön szerint napjainkban mely jelenségek jelentik a legnagyobb fenyegetést a nyugati civilizációra?

A család intézményének szétzúzását tartom a legnagyobb fenyegetésnek. Ha egy politikai agenda kikezdi ezt az intézményt, megváltoztatja a család eredeti felépítését, és annak meghatározását teljes mértékben az egyén megítélésére bízza, az óriási veszély. Nagy baj az is, hogy az emberek minden kapcsolatot, szolgáltatást, felvilágosítást az államtól várnak. A baloldal programja az, hogy a gyermekeket minél fiatalabb korban leválasszák a családjukról, állami iskolákba helyezzék őket, ahol a saját nevelési elveiket töltik a fejükbe.

Ha nem tudják megnyerni maguknak a gyermekeinket, nem tudják a saját képükre alakítani a jövőt. Ezért számomra a család és a gyermekvállalás, valamint a gyermekek megóvása a külvilág káros hatásaitól az első számú kérdés. A másik kulcsfontosságú tényező a hit. Fontos, hogy az embernek legyen egy távlati célja a létezésével, túl a materiális, e világi örömökön. Az élet rövid, az örökkévalóság pedig végtelen – a helyes és értékes életet nem önmagunkért kell élnünk, hanem azért, hogy végül találkozhassunk a teremtő Istennel.

Az ön által benyújtott vagy támogatott törvényjavaslatok, mint az oktatási törvény módosítása vagy az abortuszszigorítás, azt tükrözik, hogy a katolikus hite szerint végzi a munkáját. Vannak viszont, akik azt mondják, az államnak semlegesnek kell lennie, a törvényeket nem lehet egy vallási vagy bármilyen más csoportérdek alapján meghozni.

Ez nevetséges érv! Ha valaki azt mondja, hogy a férfi az férfi, az sértő, ha meg azt mondja, hogy a férfi lehet nő, az pedig elfogadható? Az állam határozza meg, mi tekintendő házasságnak. A baloldal is az ideológiái alapján állít össze jogszabálytervezeteket. Ha én a bibliai világnézetemet tükröző javaslatot nyújtok be, akkor a vallási nézeteimet akarom ráerőltetni a társadalomra, de ha ők állnak elő a saját ideologikus javaslataikkal, akkor az meg semleges… Nem, kérem, ez hazugság! Ők sem értéksemlegesek. Mindkét oldalnak megvan a saját morális értékrendje. A különbség az, hogy ők nem árulják el, milyen forrásból veszik a választott szabályaikat, én viszont igen. 

a keresztény hagyományból származnak, kétezer évesek, sőt ha zsidó-keresztény hagyományként nézzük, akkor pedig hatezer évesek. Ez egy jó erkölcsi rendszer, bizonyított az évezredek alatt, az emberiség javát szolgálta. Kérdezem tehát: az ő rendszerüket alkotó elvek honnan származnak? A marxizmusból? Vagy Nietzsche írásaiból? Bárhonnan jönnek is, egy biztos: nem semlegesek. Sokszor azzal vádolnak engem, hogy kulturális harcot vívok. Ilyenkor felteszem a kérdést: ki változtatta meg a kultúránkat? Ki tolta el a kultúránk határait ötven évvel ezelőtt? Ki kezdte? Hatvan évvel ezelőtt a nyugati kultúra egész jól működött. Miért kellett megváltoztatni úgy, hogy ma már a férfit nőnek lehessen nevezni, és egy hatéves gyerek eldönthesse, hogy fiúként vagy lányként akar élni?

Fura módon éppen Amerika második katolikus elnöke ennek a liberális programnak a megvalósítója. Nehéz természetes kapcsolatot felfedezni Joe Biden hite és elnöki döntései között.

Egyik katolikus elnök sem volt katolikus, sem Kennedy, sem Biden – maradjunk ennyiben.

Követte Kennedy gyakorlatát, azt hangoztatva: van személyes hitem, de vezetőként nem erőszakolhatom rá a társadalomra. De ez fals érvelés, hiszen nyilvánvalóan egyikük sem propagálta a katolikus értékeket, más értékeket viszont erőteljesen képviseltek, és végül jogszabályokkal társadalmi normákká tették őket. Ezek is értékek, akárhogy tagadják is. Nem tudom, mit képvisel Biden, de amit létrehoz, az is egy erkölcsi értékrend.

Milyen esélyei lehetnek a Republikánus Pártnak a 2024-es elnökválasztáson?

Szerintem jók. Nem tartom valószínűnek, hogy Joe Biden lesz a Demokrata Párt jelöltje: rengeteget hibázik, intellektuálisan nem teljesít jól, és idős, márpedig ez a munka napi huszonnégy órás kemény igénybevételt jelent. Ismerem Joe-t, tizenkét évig együtt ültünk a szenátusban, sokat vitatkoztunk a törvényhozás épületében;

Már az elnöksége elején alacsonyra tette a mércét, és azóta folyamatosan ront. A Demokrata Párt nyilvánvalóan látja, hogy Joe Biden nem sikeres elnöke az országnak. 2020-ban azért tudott nyerni, mert azt ígérte, hogy vele visszatérés lesz a fősodratú politikához. De mára, a ciklus félidejére elveszítette ezt a vonzerejét. Nem tudom, kit fognak indítani helyette 2024-ben.

És a republikánusok kivel nyerhetnek: a visszatérő Donald Trumppal vagy egy új emberrel, például Ron DeSantisszel?

Trump indulni akar, de majd meglátjuk, hogy végül fog-e. Van több alkalmas jelölt mellette, DeSantis biztosan egy közülük.

2012-ben kis híján ön lett a Republikánus Párt elnökjelöltje. Milyen tényezők akadályozták meg, hogy ez sikerüljön?

A nézeteim kissé megelőzték a korukat.

azokat, akik a gyárakban, a szolgáltatóiparban dolgoznak; az általunk ajánlott gazdasági modell nekik ígért felemelkedési lehetőséget. Látható volt ugyanis, hogy a korábbi konzervatív kormányzatok idején és különösen az Obama-kormányzat alatt a diploma nélküli, kis jövedelmű alsó középosztálybeliek keresete nem tudott lépést tartani a növekvő inflációval, és jövedelmi, életminőségi szakadék keletkezett a társadalomban. Én ezeket a leszakadó rétegeket céloztam meg, emellett migrációellenes álláspontom volt, a munkahelyteremtést, az ipari-gyártási feltételek és az energetikai szektor megerősítését helyeztem a középpontba. A Republikánus Párt vezetői vakaróztak ettől a programtól, ők továbbra is a nagyvállalati érdekek, a jobboldali értelmiség politikai erejének látták a pártot. A kampányom el tudta érni az új célcsoportot és az etnikai csoportokat is, mégsem bíztak bennem a párt vezetői és az apparátus, Mitt Romney-t támogatták. A választás után írtam erről egy könyvet Blue Collar Conservatives címmel. Tudja, ki az, aki elolvasta?

Ki?

Donald Trump. Amikor megjelent a kötet, megkért, hogy legközelebb amikor New Yorkban járok, ugorjak be hozzá a manhattani irodájába. 2014 nyarán voltam nála,

Azt mondta: ezzel a programmal lehet megnyerni az elnökválasztást.

Ezek szerint ön is adott egy tizenkét pontos javaslat­csomagot egy jövőbeli vezetőnek.

Abban több volt, mint tizenkét pont… Később, amikor Trumpot elnökké választották, sokat meg is valósított ezekből a tervekből, nagyszerű munkát végzett.

Akkor miért váltották le a szavazók rögtön az első ciklus után?

Nem a politikája miatt veszített, hanem a személyisége miatt. Sok szavazót elidegenített magától, főleg az értelmiségi rétegben veszített támogatókat.

Az amerikai elnök­választás mindig szoros eredményt hoz, 4-5 százalék a különbség a két fő jelölt között, ezért egyetlen induló sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy haragot gerjeszt, embereket sért meg, és ezzel voksokat veszít. A szavazók nem szeretik az arrogánsan viselkedő vezetőket, egy arrogáns elnök elutasítást vált ki az emberekből.

Az Egyesült Államok társadalma polarizált, politikai közege mélyen megosztott, kulturális háború izzik, egy kontinenssel arrébb, Ukrajnában pedig katonai is, mindeközben emelkedik a nagy rivális, Kína. Pariban van még Amerika a világpolitikában, tudja kezelni saját belső feszültségeit?

Megosztott nemzet vagyunk. Egy olyan nagy területű, heterogén ország, mint az Egyesült Államok, nem tud más lenni. Az államalapításkor voltak rabszolgatartó és nem rabszolgatartó államok, a vezetőink körében metodisták, lutheránusok, katolikusok és így tovább – Amerika minden korszakában polarizált volt. Ezt a problémát úgy kezelték, és ma is úgy kezelik, hogy vannak bebetonozott értékek, szabadságjogok, egy stabil gazdasági rendszer, és ezek mozgásteret engednek a különbségeknek, annak, hogy a szövetségi államok eltérő módon szabályozzák az életüket. Utah állam például családcentrikus, vallásos, konzervatív közeg, Kalifornia meg szabadelvű. Ez rendben is van így egészen addig, amíg nem akarjuk ráerőltetni az utahi értékrendet a kaliforniaiakra vagy fordítva. Ami viszont időközben megváltozott: az utóbbi száz évben a szövetségi kormányzat annyira megerősödött, hogy

Ez okozza a növekvő társadalmi szorongást Amerikában. A központi kormányzat túl erős, túl sok hatásköre van már.  A baloldal azért borul ki, ha a jobboldal kerül hatalomra, mert a konzervatívok ugyanúgy megpróbálják átvinni a saját értékeiket az ország szabályozásába, mint ők. A baloldal ugyanis mindig ráerőlteti mindenkire a saját értékeit. Az Egyesült Államok problémáira a válasz tehát a föderalizmus, a központi kormányzat és a szövetségi államok közötti hatalommegosztás. Ne Washington mondja meg, mit kell tenni, hanem a szövetségi államok dönthessenek saját szabályozásukról. Ez kell ahhoz, hogy hosszú távon működőképes maradhasson az amerikai állam.

Nyitóképen: Rick Santorum a CPAC Hungary 2022 rendezvényen Fotó: Mátrai Dávid