Aki hisz, annak nincs mitől félnie – Tompa Gábor a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

A mostani a negyedik Hamlet-rendezése. Azon­kívül, hogy a világirodalom egyik legösszetettebb, legtöbbet elemzett drámájáról van szó, mi izgatja benne ennyire?
Erről az a történet jut eszembe, amikor Samuel Beckett-től egyszer megkérdezték, ki az a Godot, amire azt válaszolta, hogy ha tudná, beleírta volna a darabba. Minden színművet azért veszek elő, mert nem vagy csak nagyon keveset tudok róla, és szeretném jobban megérteni. A Hamlettel sincs ez másképp: egy-egy új előadás valamennyicskét hozzáad ugyan a tudásomhoz, egy ilyen örök érvényű, mégis nagyon nyitott remekmű fantasztikus jelentésgazdagságát, amely ráadásul minden korban egyre bővül, nem lehet soha kimeríteni. A négy változat viszont valójában csak három, ha a koncepciót tekintjük. Az elsőt 1987-ben mutattuk be Kolozs­váron, a kivándorlások miatt kettős szereposztásban. Ennek a továbbgondolása volt az 1997-ben a craiovai bemutató, és a kettő közt rendeztem egy Hamletet Glasgow-ban is, a Tramwayben, egy különleges blackboxszerű térben, tizenhét színésszel, három férfi és egy női Hamlettel. A női volt az utolsó a sorban, és megbolygatva a szokásos rendet, az ő „Lenni vagy nem lenni” monológja után gördült le a függöny. Ennek akkor igen erős visszhangja lett, mert pont abban az évben volt az a népszavazás, amelynek eredményeként Skócia ugyan nem szakadt el a brit uniótól, saját törvényhozása lett.

A kolozsvári Hamlet hasonlóan jelképes volt, többször is betiltották, így kevésszer tudták játszani. Miért tartották veszélyesnek?
Belső kényszerből jött létre az az előadás, azt szerettem volna megfogalmazni általa, hogy diktatúra idején mi a színház feladata – és egyáltalán a rendezés értelme. És ezt ezzel a művel lehet a legjobban elmondani. Mert Hamlet végül is rendező. Pontosabban akkor válik azzá, amikor felfedezi, hogy a színház az egyetlen eszköz arra, hogy kiderítse az igazságot és leleplezze a zsarnokságot. A letiltott, különböző iskolákból származó, ám a Claudius-féle zsarnokság alatt a mesterségüket nem művelő színészeket fogja össze az Egérfogóban, hogy az ő szájukból tudja meg mindenki, mi zajlik valójában Dániában. Ehhez egy korok fölötti ideális színész­csapatot adtam neki, amelyben mások mellett Chaplin és Shakespeare is jelen volt; utóbbi mint Hamlet atyjának szelleme. Az Egérfogó-­jelenet akkor persze nem végződhetett mással, mint megtorlással: a lezuhanó lámpasor agyonnyomta a színészeket és a közönségüket is. Hamlet egy csoda folytán megmenekült, de már abban a pillanatban újra az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Mert hiába óriási diadal legyőzni a királyt, akiből a színház katartikus, igazságteremtő ereje kibuktatja a beismerést, rögtön ott a nyomában a keserű kérdés: rendben, de akkor most hogyan tovább?

És most, több mint harminc évvel később meglett a válasz is?
Természetesen nem, sőt talán még több a kérdés. Hogy egyáltalán megint bele mertem fogni a Hamletbe, annak köszönhető, hogy az elmúlt években megismerkedtem Vecsei H. Miklós „Hasival” és ifjabb Vidnyánszky Attilával; az ő Rómeó és Júlia­-rendezése egyébként nagy sikerrel fut Kolozsváron. Bennük és a körülöttük csoportosulókban pedig felfedeztem azokat a fiatalokat, akik másképp gondolkodnak, mint az átlag. Ezért ez a verzió róluk és a hozzájuk hasonlók nehéz útkereséséről szól egy minden eddiginél eltorzultabb világban.

Mit tudnak ők, amit a többség nem?
A szélsőségesen megosztott, a média és a pénz manipulálta globális rendszerben azon kevesek közé tartoznak, akik óriási bátorsággal a párbeszédre, a megbékélésre, az átjárásra tesznek kísérletet. Azokkal az egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak, amelyek a leginkább érdeklik mostani generá­ciót, s az új formák és utak keresése mellett nem szakadnak el a hagyományoktól, és nem félnek egy határozott értékrendszer megfogalmazásától. Egyfajta neoaszkétáknak látom őket, akiket ebben az újfajta, perverz és aljas diktatúrában, amelyben a globalizmus címszó alatt igyekeznek megfosztani az embert az összes – nemi, vallási, kulturális és egyéb –identitásától, nem a hatalom, a fogyasztás vagy a pénz mozgat, hanem egy igazságosabb világrend megteremtéséért dolgoznak a művészet eszközeivel.

Azért az igazságosabb világrend megteremtésére voltak már meglehetősen félrecsúszott törekvések.
Én aztán pláne nem sírom vissza a román kommunizmust, mégis úgy érzem, mintha a fiatalok most még kiszolgáltatottabbak lennének, mint mi voltunk a múlt század második felének keleti blokkjában. Az alapműveltség szükségességét megkérdőjelező, egyre sekélyesebb oktatási rendszerre ráül a cancel culture és mindenféle woke ideológiák: a szólásszabadságnak vége. Ez a totális agymosás, amelynek következményeit Amerikában magam is megtapasztaltam az alatt a másfél évtized alatt, amíg a San Diegó-i egyetemen tanítottam. Félelmetesen hasonlít akár a Ceaușescu-féle rendszer, akár más diktatúrák, a bolsevizmus, a maoizmus, a nácizmus működésére – azzal a különbséggel, hogy akkoriban legalább azt tudtuk, ki, mi ellen kell összefognunk: ki voltak terítve a kártyák. Ma viszont maga az ellenfél is láthatatlan, s közben szép lassan rabszolgák lettünk a totálisan félreértelmezett, a szabadság helyett a szabadosságot zászlajára tűző liberalizmus álcája alatt.

A Vecseiékhez hasonló mai Hamleteknek – az elő­adásban Wittenberg-csoportként kiemelt szerepük van – lehet egyáltalán esélyük a változtatásra?
Nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk, de imponáló az a következetesség, amivel járják a saját útjukat. És az is, hogy van bennük hit. Annak ellenére, hogy az utóbbi száz évben a különféle rendszerek nagyon sokat tettek azért is, hogy összemossák az egyházat mint gyarló emberekből álló intézményt a hittel. Nem véletlen, hogy ebben az erősen szakrális előadásban a Szellem már maga Isten, vagy ha úgy tetszik, az őt képviselő Jézus, a záró monológ pedig II. János Pál pápa „Ne féljetek!” felszólításával zárul. Hiszen aki hisz, annak tényleg nincs mitől félnie, mert soha nem lesz egyedül. A feltámadás – ami ez esetben a vágyott új, értékalapú világrend reménye is egyben – pedig nem kizárólag a halálon túli életet jelenti, hanem az állandó megújulás szükségszerűségét is. Amit mindennap, nehéz gyakorlatként, először magunkban kell elvégeznünk szigorú önvizsgálat alapján. Ha önmagunkkal kíméletlenül őszinték vagyunk, csak akkor tudunk igazán nyitottak lenni, meghallgatni és megérteni a másikat. A színház erre is nagyon jó terep. A színház tulajdonképpen a másiknak az elismerése.

Az utóbbi időkben inkább a megosztottságáról hallunk. Kolozsvárott ez másként van?
Nyilván nem lehet általánosítani, de az biztos, hogy Erdélyben a szélsőséges ideológiák begyűrűzése ellenére is maradt még valami a transzilvanista nyitottságból, inkább működik a párbeszéd. Olyan sokat nem tudok a magyarországi viszonyokról, de azt vallom, és szerte a világban képviselem, hogy a színház soha nem lehet az aktuálpolitika terepe – az mindig olcsó, hatásvadász és a nézői lelkekben is csupán ideig-óráig ható próbálkozás. Nem kell ugyanazt gondolnunk a dolgokról, de a békés egyet nem értés, egymás mellett élés nagyon fontos.

Ezt a gyakorlatban is bizonyítja, hogy 1981 óta dolgozik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, előbb főrendező, majd igazgató lett. Külföldön sokszor a legjobb magyar nyelvű társulatként hivatkoznak önökre. Ez a nyitottság a titok, ami a bátor műfaji kísérletezésben is megjelenik?
Akár. Hiába csökken egyre a magyarság száma szerte Erdélyben, így sajnos Kolozsváron is, a mi színházunk az egész városé. Rengeteg a román ajkú látogatónk is, és számos fesztiválra hívnak minket. Igyekszünk egyenletes színvonalon dolgozni, ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna óriási bukásaink. A kudarcokat azonban kudarcokként kell megélni, és nem szabad belőlük utólag sikereket fabrikálni. A kudarc tulajdonképpen pozitív dolog, mert előbb tanulság, majd tiszta lap jön utána. Nem véletlen, hogy a nagy klasszikus tragédiák is mindig kudarccal végződnek. Ezek a „kizökkent idő” helyreállításának a kísérletei: egy új világ lehetőségét mutatják fel annak árán, hogy a régi elpusztul. Kicsit olyan ez, mint ahogyan mi is működünk, és ami talán válasz a kérdésére. Amit a színházban tegnap csináltunk, az ma már nincs. Minden egyes előadásban muszáj újrafogalmazni magunkat, folyamatosan bele kell kapcsolódnunk a világba, jelen kell lenni, áldozatokat kell hoznunk, felismerni az elkényelmesedés, elrutinosodás jegyeit, és tenni ellene. Úgy, hogy közben soha nem köthetünk művészi kompromisszumot. Kompromisszum csak a politikában lehet, mert az vezet el a békéhez. A művészetben viszont meghasonlás, önmagunk feladása és a minőség csorbulása az eredménye.

Ezt a szemléletet otthonról, az erdélyi színházi életet meghatározó szüleitől hozta?
Biztosan benne vannak ők is. Édesapám huszonegy évig állt az akkor csodaként emlegetett Székely Színház élén, minden energiáját és idejét a társulatra áldozva egy mára elsüllyedt, jó értelemben kozmopolita és kulturálisan pezsgő, erősen magyar nyelvű városban. Nagyon jó szervező is volt, mindig a legjobb embereket gyűjtötte maga köré. Erre én is folyamatosan törekszem, akár az állandó tagjaink, akár a vendégművészek esetében. Utóbbiak, mint most Hasi is, szintén nagyon fontosak: friss energiát, új szemléletmódokat hoznak, ami minket is felráz.

Többször is elmehetett volna, a rendszerváltozás táján például felajánlották önnek a szolnoki színház főrendezői posztját, Lyonban pedig igazgató lehetett volna. Mi tartja rendületlenül Kolozsváron?
Elsősorban a családom. A ház, amelyben szinte huszonöt éve lakunk. A kertünk… Itt született a két kisebbik gyerekem, ide jár most egyetemre, sokadszor, az idősebbik lányom is. Itt dolgozik a feleségem – a színházban és a kertben. És Kolozsvár több kultúra metszéspontján helyezkedik el, ami számomra vonzó, s amit rendkívül nagy szerencsének és egyben kihívásnak tartok.

*** 

*** 

*** 

*** 

*** 

Nyitókép: Biró István