Egy elsüllyedt világ emlékei

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban

Oravecz Imre életművében központi helyet foglal el a nemrég új kiadásban megjelent Halászóember című kötet. Így van ez még azzal együtt is, hogy azóta megírta A rög gyermekei című – nagyszerű – regénytrilógiát. Visszatekintve jól látszik, hogy ez az eredetileg 1998-ban megjelent mű áll az életmű centrumában. Minden addig írt munkája ide tartott, és minden azóta írt munkája ebből indult ki. A Halászóembert Oravecz tíz éven át írta, 1987 és 1997 között. Annak idején irodalmi folyóiratokban olvastam egyes darabjait, amelyek már önmagukban is emlékezetesek voltak, mégis így, egyben, kötetbe rendezve ütnek igazán. Nem véletlen, hogy a könyv alcíme Töredékek egy faluregényhez. Mert a Halászóember valóban olvasható regényként is, mégis lazább szerkezetű, mint egy klasszikus prózai mű. Alaptémája és helyszíne Szajla, Oravecz szülőfaluja. Ez a Keleti-Mátra lábainál megbújó kis falu – Oravecznek köszönhetően – mára a kortárs magyar irodalom egyik mitikus tájává nemesült.

Első könyvében – amely nem mellesleg a 20. századi magyar költészet egyik legemlékezetesebb pályakezdése – a Héjban már ott rejtőznek a Halászóember motívumainak töredékei. Ez az 1972-ben megjelent vékony kötet azonban még sokkal inkább az elhallgatásra, a szikár és lecsupaszított formákra épült. De a sivár és kopár nyelv mögött már látszik, mi foglalkoztatta a szerzőt már azokban az időkben is. A gyökerei után kutatott, azt akarta megtudni, honnan jött, kik voltak az ősei, miféle kultúrát építettek fel évszázadok alatt. A magyar paraszti kultúrának akart emléket állítani, amelynek ő már csak a romjait ismerhette. Különös és megrendítő, hogy a Halászóemberhez vezető utak között ott találjuk például az arizonai hopi indiánokat is, akiknek évezredes kultúráján keresztül talált haza Oravecz véglegesen. Ottani élményei döbbentették rá arra, mi veszett el itthon. A Halászóember az emlékezet és a pusztulás könyve. A címadó vers főhőséhez hasonlóan Oravecz is már csak az emlékezetében halászik. Mint a szajlai halász, miután a tavat, ahol dolgozott, még életében lecsapolták. A magyar paraszti kultúrát is így csapolták le, így semmisítették meg a második világháborút követő évtizedekben. A könyv alakokat, helyszíneket és tárgyakat idéz meg. Sorra vesz mindent, amit lehet, és ebből a mindenből épít emlékművet. Bonyolult és hosszadalmas lenne itt leírni, mi is ez a minden. Rég halott rokonok és ismerősök, az Amerikában szerencsét próbáló falusiak történetei és a táj, a falut körülvevő dombok, erdők, vadvizek. Sokszor és sokan használják könyvkritikákban a fontos szót. Talán a kelleténél többször, mert ennyi fontos könyv biztosan nincs. A Halászóember viszont valóban fontos könyv, túl azon, hogy irodalmilag, költőileg is páratlanul szép alkotás. A fontossága leginkább abban rejlik, hogy irodalmi értékén túl szociológiai és néprajzi rétegei is vannak, ez pedig olyan konstelláció, amely nagyon ritkán tud ennyire organikus és lélegző egésszé összeállni. A Halászóember arról beszél, mit vesztettünk el. Hogy mit vesztett el a magyar társadalom azzal, hogy a rátelepedő diktatúra mechanizmusa megsemmisítette azt a rétegét, amely ennek a társadalomnak az alappillére volt. A paraszti világ, az archaikus alapokon álló magyar paraszti társadalom szétverésével nem „csupán” egy életforma tűnt el, hanem a természettel együtt élő, magát a világmindenség részének tekintő ember is. Az az ember, akinek életét ősrégi szokások, hiedelmek és szakrális rendszerek szabályozták. Oravecz nagy utat tett meg – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – eddig a könyvig, és vállalkozása sikerrel járt. A Halászóember kortárs irodalmunk egyik legnagyobb teljesítménye, egy elsüllyedt világ méltó emléke.