„A mi muzsikánk központjában mindig a cimbalom és a népzene áll” – Unger Balázs a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

Nemrégiben jelent meg a Fonó kiadásában a CimbaliBand Szabadon című lemeze, amihez különleges koncertműsor is csatlakozik. Ezzel az anyaggal mutatkoznak be Dubajban?
A legtöbb dal innen lesz, de azért a korábbi számainkból is válogatunk. A Szabadon több szempontból is rendhagyó kísérlet számunkra, reméljük, a kinti közönségnek is megmozdul rá a szíve és a lába.

Miben más ez, mint az immár több mint másfél évtizedes zenekar eddigi tíz albuma?
Legelsősorban abban, hogy korábban gyakran nyúltunk balkáni dallamokhoz, most viszont leszűkítettem a válogatást a Kárpát-medencére; a lemezen dunántúli, felföldi, alföldi, erdélyi és moldvai népdalok szólalnak meg esetenként általam kiegészített szövegekkel, és a kompozíciókhoz is többnyire magyar dallamokat használtam fel. Másodsorban abban, hogy bár eddig sem volt idegen tőlünk az improvizáció, ez most még inkább teret kapott nemcsak a cimbalom, a hegedű révén is. A hegedűsünk, Solymosi Máté néhány esztendeje megnyerte az első Roby Lakatos nemzetközi improvizációs hegedűverseny különdíját a legjobb népdal-interpretáció kategóriájában, ideje volt, hogy ezt a különleges képességét jobban kihasználjuk. Harmadsorban pedig abban más ez az album, hogy az anyagot alapfelállásban, tehát vendég­énekesnő nélkül hoztuk létre: az első énekszólam az enyém, a dobosunk, Babos Lőrinc és a gitárosunk, Varga Kornél pedig vokáloznak. Mindennek az eredménye egy teljesen újszerű, izgalmas hangzásvilág lett.

Az improvizáció veszélyes terep: meddig lehet feszegetni a határokat anélkül, hogy az eredeti lényege sérülne?
Ez nagyon régi vita az autentikus népzenét játszók és a hozzánk hasonlóan néha első hallásra egészen vadnak tűnő feldolgozásokat is létrehozó zenészek között; az új lemezen is szerepel például egy kalotaszegi reggae-köntösben. Pedig az improvizáció nem feltétlenül ördögtől való dolog, hanem évszázadok óta a népzene sajátja, ahogyan azt a gyűjtőútjaim során magam is megtapasztaltam. Írtam többek közt egy könyvet a cigányzenészekről, és az egyik interjúalanyom, az utolsó turai cigányprímás, Szénási Tibor, Tosko mesélte, hogy az 1940-es években, amikor csak a kántornak volt rádiója, a környékbeli tanuló muzsikosok összedobtak valami kis pénzt, a kántor meg vasárnap délben kitette az ablakba a rádiót, és egy óráig szólt a magyar nóta. A fiatalok ott ültek hegedűvel a kezükben, próbálták memorizálni a dallamokat, majd hazarohantak, és mivel kottát írni nem tudtak, újra és újra eljátszották a számukra legkedvesebbeket, immáron továbbépítve a saját belső világuk, improvizációs képességük szerint. A ma adatközlőnek hívott népzenészek közül sem véletlenül azok emelkedtek ki igazán, akiknek óriási fantáziájuk volt a zenéhez, és képesek voltak a külső hatásokat egyedileg beépíteni a saját énekükbe, muzsikájukba. Ugyanez igaz az együttesekre: a közép-erdélyi Szászcsávási Zenekar, a mezőségi Magyarpalatkai Banda vagy régebben a Bogyiszlói Zenekar vagy a Perkátai Zenekar azért lehetnek, lehettek felkapottabbak, mert az alapokat megőrizve, mégis különleges módon nyúltak hozzá a „szent” hagyományokhoz, kisebb-nagyobb mértékben alkalmazkodva a divathullámokhoz. Mert a zenésznek mindig az volt a legfőbb feladata, hogy kiszolgálja a közönséget, amihez tudnia kellett, hogy mivel tudja megfogni. És megkockáztatom: ha a régi népzenészeket annyi inger érte volna, mint egy mai fiatalt, ők is másképpen játszottak volna.

Ahogyan önt is rengeteg inger érte a klasszikus zenétől a hörgős metálig. Hogyan lett ebben a jó értelemben vett káoszban az egyetlen állandó a cimbalom?
Valóban, mivel az édesanyám ének-zene tanár, születésem óta szólt otthon nemcsak a klasszikus, de a könnyűzene, például az Illés, Omega is. Aztán kamaszkoromban jöttek az akkor divatos együttesek, az Edda, a Bonanza meg a Depeche Mode, és nagyon szerettem mások mellett a Panterát. Zeneileg akkor is nyitott voltam, és most is az vagyok; közhely, de nem lehet elégszer elismételni, hogy minden műfajban lehet jót, minőségit létrehozni. És bármilyen hihetetlen, a cimbalom a sokoldalúsága miatt akármilyen stílusba képes belesimulni: játszottam már az egyik legrégebbi magyar punkzenekar, a Prosectura lemezén, legutóbb a thrash metálban utazó Archaic kért fel egy közös dalra, karácsony előtt pedig egy kanadai metálegyüttessel dolgoztam együtt. Ezek nagy élmények, és inspirálnak is, de azért azt sosem felejtem el, hogy alapvetően a népzene az én világom, onnan jöttem, az hatott és hat ma is rám a legerősebben. És visszatérve a kérdésre, a cimbalom tizenhárom éves korom óta kísér engem, vagy még inkább én őt, ami valószínűleg így lesz már az életem végéig.

Hogyan került a közelébe?
Több éve hegedültem és brácsáztam, amikor a tanárom egyszer csak megkérdezte, hogy volna-e kedvem megtanulni cimbalmozni is, mert ha jó leszek benne, felléphetek a zenekarában. Nyilván egy ilyen ajánlatra senki nem mond nemet, és bár akkor még az sem tudtam, miről van szó, megígértem, hogy kipróbálom, aztán meglátjuk, mi lesz. Emlékszem, amikor kijöttem az első óráról, rendesen szédültem a sok húrtól, amely, akárhova ütöttem, összevissza csengett-bongott. Elsőre ijesztőnek és misztikusnak tűnt az egész, de elég hamar belejöttem. Sőt, egyenesen bele­szerettem a cimbalomba, mert úgy éreztem, mindent, amit addig tanultam, egyesíteni tud a dob ritmusától a hegedűn gyakorolt dallamokon át a brácsás akkordkísérletekig. Ráadásul ha szorgalmas az ember, viszonylag rövid idő alatt könnyű vele sikerélményt elérni – a hegedűhöz képest mindenképpen.

Csaknem negyed évszázada tanítja is a jövő cimbalmosait, jelenleg Gödöllőn, Turán és Jászfényszarun. Mindig van jelentkező?
Nem lehet panaszom. Évről évre egyre többen jönnek, és vannak nagyszerű sikereink is: az egyik tanítványom, Horváth Áron 2016-ban megnyerte a Fölszállott a pávát, mások rendszeresen éremmel jönnek haza a Rácz Aladár-cimbalomversenyről. Persze a gyerekek többségéből soha nem lesz hivatásos zenész. De nem is ez a fő cél. A lényeg első lépésben, hogy a személyiségük formálódjon a zene, a hangszer, a gyakorlás, a koncentrált, kitartó és céltudatos munka és persze mindennek eredményeképpen a játék öröme által. A jellem­fejlődésben is nagy szerepe lehet a zenetanulásnak, hiszen itt nincs kamu, nem lehet puskát írni vagy mindenféle stand-up comedyvel kimagyarázni egy koncertet. A színpadon egy perc alatt megméretik az ember. Észrevettem, hogy a fiatalok ezt újabban mintha egyre kevésbé értenék meg.

Mit ért pontosan ez alatt?
Hogy kopik a felelősségérzet. Én a belső igényem miatt biztosan nem mertem volna megtenni azt, ami ma már nemegyszer előfordul, hogy eljön a tanítványom órára, és nevetgélve, bűntudat és zavar nélkül mondja, hogy nem gyakorolt semmit az elmúlt héten vagy a szünetben. És ebben olykor a szülő is hibás, aki egyrészt túlfélti a kisfiát, kislányát, másrészt elintéz helyette mindent – így elvész a kitartás. Tipikus példája ennek, hogy a gyereket beíratják szeptemberben a zene­iskolába, és ha decemberben nem játssza el a választott hangszerén értékelhető módon a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, januárban már nem biztos, hogy látjuk. Pedig még a relatíve könnyen megtanulható cimbalom rendes megszólaltatásához is azért legalább két év kell. Én is tizenöt voltam, amikor a tanárom beváltotta az ígéretét, és tényleg elvitt magával zenélni. Úgy, hogy az első évben nulla forintot kerestem, utána meg félgázsit kaptam, de azt is kizárólag a cimbalomra költhettem. Nem hullott rögtön minden az ölembe, és ez így volt jól.