A leghűségesebb város – 100 éve tartották a soproni népszavazást

Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.

A népszavazás ügyét érdemesebb tágabb összefüggésben, a nyugat-magyarországi kérdés viszonyában vizsgálni. 1918 őszén, az első világháború végén ugyanis a hazánkkal korábban egy államközösségben lévő Ausztria igényt formált Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegye zömében németek által lakott részeire. A háborút lezáró Párizs környéki békekonferencia döntéshozóinál azzal érvelt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szervesen kialakult gazdasági egységének felbomlása után szüksége van az említett területekre élelmiszer-ellátása érdekében, mivel az ország életképtelen, és arra kényszerül, hogy szövetséges államként csatlakozzon Németországhoz. A világégésből győztesen kikerülő antanthatalmak ellenezték a két német ajkú ország egyesülését, ezért 1919 nyarán inkább úgy határoztak, hogy Nyugat-Magyarország német többségű vidékeit Ausztriának ítélik. Ezt aztán az osztrákokkal kötött saint-germaini, valamint a magyarokkal aláíratott trianoni békékben is megerősítették.

A magyar kormányzat számára a kezdetektől elfogadhatatlan volt a nyugati határszél leszakítása, tiltakozott a döntés ellen, és már 1919 őszén kétoldalú tárgyalásokba kezdett az osztrák féllel a határkérdés megegyezéses rendezéséről. A megszakításokkal egészen 1921 nyaráig elhúzódó tanácskozások nem vezettek eredményre, mert Bécs a terület teljes átadását követelte, Budapest viszont népszavazás megtartását igyekezett elérni a vitatott régióra, később azonban – tekintettel arra, hogy Nyugat-Magyarországon nagyszámú nem magyar anyanyelvű népesség is élt – már csak Sopronra és környékére vonatkozóan.

Mivel az osztrák és a magyar tárgyalópartnereknek nem sikerült megállapodniuk, 1921 tavaszán a nyugati határterületek kapcsán követendő központi irányvonalat maga gróf Bethlen István miniszterelnök dolgozta ki és terjesztette a minisztertanács elé. A kormányfő továbbra is a diplomáciai megoldást részesítette előnyben, ám arra az esetre, ha azzal nem érné el céljait, utasítást adott a csendőrség felkészítésére, valamint szabadcsapatok toborzására, illetve az ehhez szükséges anyagi háttér biztosítására. Mindezen felül pedig gróf Teleki Pált nyugat-­európai útra küldte annak érdekében, hogy puhatolózzon a hazánkra mért békefeltételek enyhítésének lehetőségéről, amibe a határainkon túlra szakadt magyar közösségek ügye, a háborús jóvátételünk mérséklése, továbbá Nyugat-Magyarország helyzete tartozott bele. Utóbbit illetően Londonban a gróf érdektelenséggel találkozott, a brit külügy hivatalosan nem is fogadta őt, arról azonban biztosították, hogy támogatják a kétoldalú tárgyalásokat. S noha Párizsban jóval szívélyesebb fogadtatásban részesült, valójában a francia fővárosban is csak az osztrákokkal való megegyezésre próbálták ösztökélni Magyarországot, semmi többre.

Teleki 1921 júniusának végén tért vissza Budapestre, egy hónappal később, július 26-án a nemzetgyűlés törvénybe iktatta a trianoni békeszerződést. A nagykövetek tanácsa – amely a Párizs környéki békekongresszus 1920. januári hivatalos befejezése után átvette a győztesek kormányfőiből és külügyminisztereiből álló legfelsőbb háborús tanács szerepét – ekkor arról tájékoztatta a Bethlen-kormányt, hogy megállapodás hiányában a nyugati határszélt át kell engednie az osztrákoknak, de csak két nappal az után, hogy a délszlávok kiürítették a trianoni döntés értelmében hozzánk tartozó, viszont 1918 ősze megszállásuk alatt lévő baranyai és dél-alföldi vidéket.