Nem csak a testet, a lelket akarták megölni – Eperjes Károly a Magyar Passióról

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Színházi rendezései után most első filmes rendezőként debütál. Régóta készült erre?
Sokszor voltam első filmes, akár Bereményivel, akár Szabó Istvánnal, s azok az alkotások mindig jól sültek el. Egyébként már katonakoromban rendezhettem egy filmet, amivel meg is nyertük az az évi katonai filmfesztivált. Sőt abban is játszottam egy fontos szerepet. Több forgatókönyvet is írtam már, de eddig egyikkel sem voltam igazán megelégedve. Most úgy érzem, bizakodhatom.

Hogyan találta meg a téma, az irodalmi alapanyag?
Szó szerint megtalált a téma. Várnai Péter címzetes prépost, akit kispap kora óta ismerek, egy nehéz élethelyzet következtében nekiállt drámákat írni. Öt évvel ezelőtt odaadta az egyik színművét azzal, hogy szeretné, ha megrendezném és eljátszanám. Rögtön az volt az érzésem, hogy inkább filmet kellene készíteni belőle, hiszen a történelmünk egyik legnagyobb tragédiájáról szól, amit filmvásznon sokkal látványosabban lehet bemutatni.

, több mint tízezer áldozata volt a terrornak, sokakat meggyilkoltak, bebörtönöztek vagy ellehetetlenítettek. Régi adósságunk ezt elmesélni. De gondoltam: vajon ki ad erre pénzt? Ha mégis volna rá, olyan producert kellene keresni, aki már készített nagy volumenű történelmi filmet. Így jött a képbe Hábermann Jenő, aki többek között A Hídember és a Mansfeld című filmet is jegyzi. Jenő biztatott, hogy próbáljuk meg. Többször is átdolgoztuk a könyvet, majd beadtuk a pályázatra, és körülbelül egy éve kaptuk meg az engedélyt a forgatásra. Az volt a kérés, hogy a film készüljön el az eucharisztikus kongresszusra. Így aztán maradt kilenc hónapunk; ki kellett hordanunk a gyereket becsülettel.

Aztán a covid közbeszólt…
Ne is mondja! Időközben három színészünk covidos lett, Horváth Attila gyártásvezetőnk bele is halt, Isten nyugosztalja, és én is kétszer koronavírusos lettem. Utólag mégis azt kell mondanom, a Jóisten a tenyerén hordozott bennünket, hiszen folyamatosan tudtunk dolgozni a filmen. Leálltak a színházak, én is ráértem. Volt időm sokat foglalkozni a forgatókönyvvel. Amikor kész lett, neki­álltunk helyszíneket keresni. Először Sümegen szerettem volna leforgatni a filmet, el is mentünk Barsi Balázs atyához, de a távolság miatt nem fért bele a költségvetésbe. Máriabesnyő végül tökéletes választásnak bizonyult. Az ÁVH-laktanyának pedig a soponyai Zichy-kastélyt ajánlották, ami szintén telitalálat lett. Itt forgatták korábban a Borgiák című filmet. Nagy öröm volt együtt dolgozni a csapattal, harmincegy nap alatt időre leforgattuk a filmünket. Valóban a tenyerén hordozott bennünket az Isten: akkor esett az eső, és akkor sütött a nap, amikor kellett. Igaz, mindennap másfél órát elvett a tesztelés, ám nagy könnyebbség volt, hogy nem kellett a színházakkal egyeztetni.

Ön egyszerre játssza a filmben a főszerepet, és rendez is. Nem sok ez?
Hogy is mondjam? Mindkét feladat rajtam maradt. Próbáltam a rendezőre és Leopold atya szerepére is alkotótársakat keresni. Akiknek felkínáltam, többnyire azt mondták: „Ez a te filmed, Szami, ezt neked kell megcsinálni.” Még Fülöp érsek atyának, a görögkatolikus metropolitának is felajánlottam, hogy játssza el az atya szerepét. Ő olyannyira komolyan vette a felkérést, hogy amikor Rómában volt, II. János Pál pápa sírjánál imádkozott, hogy elvállalhatja-e. Ám szívében azt a választ kapta, ez nem az ő feladata. Végül is Hábermann Jenő producernek lett igaza, aki az elejétől kezdve azt mondta: ne akarj megszabadulni, úgyis mindkettőt neked kell csinálni. Megmondom őszintén, amikor a stábban láttam a bizalmat irányomban, éreztem, hogy nincs menekvés, bele kell állnom.

Egy laikus nehezen tudja elképzelni, hogy valaki egy személyben főszereplője és rendezője is egy filmnek. Hogyan lehet ezt egyszerre jól csinálni?
Mondhatnám: mint egy játékos-edző. Volt már rá példa sokszor a filmtörténelemben Várkonyi Zoltántól Clint Eastwoodig, Mel Gibsontól Bujtor Pistáig. Egyébként ma már technikailag sokkal könnyebben kivitelezhető, hiszen videón azonnal kontrollálhatjuk magunkat. Másfelől az, hogy a színészek látják, hogy magammal szemben ugyanolyan igényes, kritikus vagyok, mint velük, motiválóan hathat rájuk. Persze nem tudhattam, hogy képes leszek-e rá, és arról sem voltam meggyőződve, hogy bírom-e majd szuflával, pláne két covid után. De igyekeztem, ahogy csak tőlem tellett.

A film főbb szerepeiben olyan kiváló színészeket láthatunk, akik a hazai közönség előtt kevéssé ismertek. Például Gál Tamás komáromi színészt a szovjet megszálló seregek tisztjeként vagy az ÁVH vallatóját alakító, ugyancsak felvidéki Telekes Pétert. Hogyan esett rájuk a választás?
A film igazi főszerepére, Keller főhadnagy figurájára Telekes Péterben biztos voltam. Már korábban dolgoztunk együtt, ismertem a képességeit, tudtam, hogy az ő karakterének a film végén hova kell eljutnia: azt nem lehet eljátszani, azt élni kell. Tudtam, hogy az utolsó jelenetre az ő lelke kész; a többi amplitúdót, a kegyetlenségét, a határozottságát meg tudjuk majd közösen oldani. Örömmel vállalta, ám ő is tartott a nehéz feladattól. Fjodorov szerepére mindvégig szegény Bubik Pistát láttam a szemem előtt. Reviczky Gábor – akinek egyébként Leopold szerepét is felkínáltam, de arra nemet mondott – boldogan elvállalta volna, de egyéb feladatai miatt nem tudtuk egyeztetni. Akkor jött Gál Tamás, akivel együtt játszunk a Peer Gyntben, és Sławomir Mrożek Emigránsok című előadásában is elementárisat alakít. Odaadtam neki a könyvet, azt mondta: gyönyörű, boldogan eljátszaná. Több cseh és szlovák filmben is játszott már, de magyar filmben még soha. Ő is nagy drukkal mondott igent.

Nemcsák Károly szintén parádés alakítást nyújt, ahogy Szűcs Nelli is.
Hála Isten, mások is. Akik már látták a filmet, dicsérik a szereposztást. Egyébként Nemcsák Karcsinak felajánlottam, hogy válasszon néhány karakterből, az ÁVH-s törzs­őrmester szerepében egészen új arcát mutatja. Szűcs Nelli pedig olyannyira élvezte a forgatást, hogy még egy pluszjelenetet is beleírtam neki, ami nem volt benne az eredeti forgatókönyvben.

Ahogy a film egyik kulcsmondata sem. Elmondaná ennek a történetét?
A jelenetet egy megtörtént esetből merítettem, Tabódy Pista bácsival esett meg. Jól ismertem őt, sorstársak voltak a pap nagybátyámmal. Ő mondta el, hogy

, és a sokadik „Szeretlek” után az ÁVH-s egyszer csak megtört. Megszólalt a lelkiismerete, elkezdett sírni, és bocsánatot kért. Amikor ezt a jelenetet forgattuk, mindketten úgy elkaptuk a fonalat, hogy egyszer csak kicsúszott belőlem egy mondat: „Bocsáss meg magadnak!” Ez nem volt benne a szövegkönyvben. Ott született, nem is vettük fel többször.

A film egyik zárt körű vetítésén a 94 éves piarista szerzetes, Kerényi Lajos atya így mesélt az ÁVH-s kegyetlenkedésekkel kapcsolatos személyes élményeiről: „A céljuk az volt, hogy megfosszanak minket az identitásunktól, kiöljenek belőlünk mindent, ami szép, ami szent és jó. De a Jóistennel nem lehet versenyre kelni!”
A filmünk is ezt üzeni: noha a rendszer a lelküket akarta, sok emberben még a legborzasztóbb élethelyzetekben is megmaradt a hit. Nem csak a testet, a lelket akarták megölni. A fizikai atrocitást azért folytatták, hogy a lelkeket megtörjék. Ahogy ma is ezért folyik a küzdelem, a lelkekért. Minden izmus félelmet akar ébreszteni az emberekben, mindig is ez volt a totális eszmék törekvése, a náciké és a kommunistáké is. Csakhogy az Isten-törvényű embernek örök reménye van.

Szimbolikus mozzanat, hogy az az Olti Vilmos vérbíró, aki Kerényi atyát elítélte, halála előtt éppen neki gyónt meg.
Kerényi atya története erősen motiválta a filmünk végét. Egyébként amikor elküldtem neki a forgatókönyv utolsó változatát, azt írta vissza: „Ne engedjétek, hogy amiről a film szól, hogy mindvégig mindenki félt, kikopjon a forgatás alatt!”  Mégis voltak, akik a félelmük ellenében meg tudták őrizni a hitüket. Erről szól a filmünk kulcsjelenete is. Minden műnek az a fokmérője, hogy nyújt-e valamiféle katarzist. Arisztotelész azt mondja: a cselekvés akkor válik művészetté, ha önmagán túlmutató, természetfeletti célja van. Ahogy József Attila is arra int, hogy az igazat mondjuk, ne csak a valódit.

Eredetileg a Nemzetközi eucharisztikus kongresszusra szánták a filmet, ám végül nem mutatták ott be. Miért nem?
Olyan támadások érték mindenünnen a pápát, hogy ebben a helyzetben nem szerettem volna, hogy az emberek mozizzanak. Már kész volt a film, de nem engedtem bizonyos munkafázisokat befejezni, hogy még unszolásra se lehessen bemutatni. Azt mondtam: itt nincs filmnézés, most az eucharisztikus találkozóra figyeljünk, és majd a kongresszus fényében megtartjuk a bemutatót. Az sem véletlen, inkább a Jóisten ajándéka, hogy épp november 4-e volt az egyetlen nap, amely szabad volt a mozikban – nemzeti gyásznapunk, Károly-nap.

Ha jól tudom, Budapesten Ferenc pápának ajándékoztak egy kópiát a filmből. Így van?
Igen. Készítettünk egy hétperces sűrítményt, demót angol felirattal, és a bíboros javaslatára a köztársasági elnök vállalta, hogy átadja a szentatyának. Egy levelet is mellékeltünk, amelyben többek között leírtuk, hogy a filmet benevezzük a vatikáni filmfesztiválra. Reméljük, a későbbiekben lesz majd alkalmunk teljes egészében is levetíteni őszentségének a Vatikánban.

A hazai egyházi élet képviselői látták már a filmet?
Korábban tartottunk egy-egy vetítést a magyar püspöki karnak és a rendek vezetőinek is. A püspökök egy része lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel nézte a film embert próbáló utolsó részét…Pedig direkt nem forgattunk le olyan durva jeleneteket, ahogy a valóságban Mindszenty bíborost a börtönben kínozták, vagy ahogy az apácákat vegzálták. Mindannyian elmondták, mennyire örülnek, hogy elkészült a film, én meg arra kértem őket, legyenek kedvesek, és hívják fel a hívők figyelmét az alkotásra.

A film címe kezdetben Krisztus inge volt, miért változtatták Magyar Passióra?
Több okból is. Egyfelől a film eszközei miatt több helyen eltértünk az eredeti Krisztus inge című műtől, másrészt mérlegeltük, ha egy film címe Krisztussal kezdődik, az emberek nagy része jó eséllyel be sem megy majd a moziba. A Magyar Passió címet pedig azért választottuk, mert

Sőt még Trianon fájdalmára is reflektál. Magyar szenvedés­történet.

Van egy finom áthallás a Mel Gibson-féle Passióra is. Szándékos?
Valóban, a passió szót látva talán többekben felmerülhet a kérdés: vajon milyen passiót készít Szamóca Gibson után…? Ezzel is számoltunk, igen. A film angol címe viszont Mercy, azaz irgalom lesz, így fut majd a külföldi vetítéseken.

A nagy sikerű budapesti eucharisztikus kongresszus sokaknak adott erőt, többen különös jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy Budapest adhatott otthont a katolikus világeseménynek. Ön hogy látja? Hogyan profitálhatunk az egy­hetes programsorozatból?
Az embereknek szükségük van a hitre, de nem jó helyen keresik. Mi, keresztények vagyunk a felelősek azért, mert nem megfelelő minőségben mutatjuk fel a hit igazi erejét. Az eucharisztikus találkozó nagy lehetőség, egy nagy jel, boldogok lehetünk, hogy mi, magyarok voltunk a házigazdák. Ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmazott, a huszonegyedik század vagy eucharisztikus lesz, vagy nem lesz. Erős mondat, de úgy hiszem, igaz. A Magyar Passiót is azzal a szándékkal készítettük, hogy hirdessük Krisztus üzenetét.

Sokat beszélünk történelmi filmekről és adósságainkról. Hallunk most készülő Hunyadi-sorozatról, Petőfi-filmtervről, forog az Antall­-film; elindult végre valami?
Rengeteg restanciánk van a történelmi filmek területén, a magyarság számos sorsfordító pillanatát nem dolgoztuk fel korábban. Fontos lenne egy jó film például Szent Istvánról és IV. Béláról is, az ő történetüket szeretném feldolgozni a jövőben. Nagyon fontos, hogy helyreálljon a nemzeti identitásunk, hogy táplálkozzunk a múltból, a gyökereinkből. Egy nemzetnek kötelessége méltóképpen megemlékeznie történelmének legfontosabb személyiségeiről és pillanatairól. Miként tették azt a lengyelek mások mellett a Katyń című filmmel. Igyekeztünk ahhoz foghatót megalkotni.

Amikor 2002-ben Bereményi Gézával elkészítették A Híd­ember című filmet, a bemutató épp a választás idejére esett. Az alkotást politikailag támadták, azonnal megkapta a kurzusfilm jelzőt, az alkotókat pedig egy jó időre ellehetetlenítették. Most is választáshoz közeledünk – nem tart hasonlótól?
Mitől tartanék? A filmünk az elejétől megy a maga útján, és nem a mi kezünkben van. A sajtóvetítésre eljöttek olyan újságírók is, akik nem mondhatók a kereszténység híveinek, és bár végignézték a filmet, az alkotók közül senkivel nem akartak interjút készíteni. Sőt az egyikük odanyilatkozott: ők nem foglalkoznak propagandafilmmel. Ebből én azt szűröm le, arra készülnek, hogy ezt a művet nem veszik tudomásul. Jóllehet a film leginkább őértük van. Bízom benne, hogy a Magyar Passió a hívőt megerősíti, a kétkedőt elgondolkoztatja, a tagadót pedig felszabadítja. Talán még a történészek és a könyveik is megbátorodnak 1950. június 8-át illetően.

A Magyar Passió előzetesét alább tekintheti meg:

Nyitókép: Földházi Árpád