A Tanácsköztársaság százharminchárom napját minősítették már dicsőségesnek éppúgy, mint véresnek az eltelt százkét évben, de objektív mérlegre még egy korszak sem tette. A magyar történetírás egyik nagy adósságát törleszti most Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma című kötetével.
Szalai Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
A történész már a bevezetőben leszögezi: „az eseményeknek nincsen logikájuk, legfeljebb előzményük”. Ez a történetírói szemlélet jelenti a garanciát arra, hogy nem egy újabb, ideologikus mércék szerint kialakított Tanácsköztársaság-értelmezést olvashatunk, hanem egy összegző igényű monográfiát. Ráadásul Hatos Pál nem a dicstelen diktatúra áldozatain keresztül ragadja meg annak lényegét, bármennyire csábító is, hogy a véreskezű Lenin-fiúk terrorja felől nézve legyen elbeszélve Kun Béla bolsevik kísérlete. Sokkal inkább a mindennapokat veszi sorra, és az eseménytörténet mellett különös hangsúlyt kap az, hogyan viselte egy-egy társadalmi réteg – köztük az alulszervezett munkásság, a művészek vagy a hivatalnoki kar – 1919 tavaszán és nyarán a vörös zsarnokságot.
Ebben az időszakban a társadalom ellenálló képessége igencsak lesújtó állapotban volt Hatos beszámolója szerint: a világháború, a spanyolnátha és a politikai bizonytalanság miatt meggyötört magyarok elsősorban túlélésre játszottak, és többségük csak az amúgy is feje tetejére állt hétköznapok újabb akrobatamutatványaként élte meg azt a bizonyos százharminchárom napot, amelyet szükséges rosszként el kellett viselnie. Kivételt talán csak a bolsevizmus bűvkörébe hosszabb-rövidebb időre bekerülő alkotók jelentettek, olyan máig meghatározó művészek, mint Babits, Kosztolányi, Krúdy vagy Móricz. Az átlagember valóságát azonban a rekvirálás, a szesztilalom, az éhínség, a feketekereskedelem, a szűkös lakáshelyzet, a folyamatosan romló munkamorál, a házbizalmik és a körzeti liszthivatalok mindenható hálózata határozta meg.
A szerencsétlen címválasztás azt az érzetet kelti, mintha a proletárdiktatúra üzemeltetői csak alkalmi csínytevésekért felelnének, nem pedig az ország terrorizálásáért”
A fővárost és néhány más nagyvárost viszont a kiváltságosnak tartott „burzsoá elemek” túszként való elhurcolása és központi megleckéztetése jellemezte, amiről alig esik szó a kötetben. Az világos, hogy Hatos szakít a terror felől közelítő értelmezői hagyománnyal, mégis aránytalanul kevésnek tűnik az, hogy a tizenkilenc fejezetből mindössze egyetlenegyet szánt Szamuely, Cserny és Korvin vérengzéseinek. Bár Váry Albert 1921-es számításai szerint a vörösök közvetlen áldozatainak számát 590-re lehet tenni, még ez sem indokolja Hatos kötetének szerencsétlen címválasztását, amelyben rosszfiúkként hivatkozik a szervezett leszámolások értelmi szerzőire és kivitelezőire. Ez kétségtelenül hibája a kötetnek, hiszen azt az érzetet kelti, mintha a proletárok nélküli proletárdiktatúra üzemeltetői csak alkalmi csínytevésekért felelnének, nem pedig az ország terrorizálásáért és – nem mellesleg – a világháború utáni békefolyamatban való jelentős pozícióvesztésünkért.
A Húrokon írt történelem című műsorban mások mellett Schuster Lóránt, Korda György, Csepregi Éva, Kovács Kati, Vikidál Gyula, Tátrai Tibor, Nagy Feró, Charlie és Demjén Ferenc mesél nemcsak a saját pályafutásáról, de arról is, hogyan lehetett a szocializmus keretei között zenészként és emberként létezni.
Valami ilyesmi jutott az eszembe, amikor egyik nemzeti emlékhelyünkre, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba autóztam.
Ő volt az az ember, akire mindig, minden helyzetben számíthattam.
Szerhij Szidorenko többek között lapunk gyalázásával válaszolt interjúkérelmünkre.
A szerzők szerint Magyarország kevés vérrel szerezné vissza a területet.
Totális kudarcba fulladt a Tisza Párt kongresszusa.
A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
