A Tanácsköztársaság százharminchárom napját minősítették már dicsőségesnek éppúgy, mint véresnek az eltelt százkét évben, de objektív mérlegre még egy korszak sem tette. A magyar történetírás egyik nagy adósságát törleszti most Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma című kötetével.
Szalai Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
A történész már a bevezetőben leszögezi: „az eseményeknek nincsen logikájuk, legfeljebb előzményük”. Ez a történetírói szemlélet jelenti a garanciát arra, hogy nem egy újabb, ideologikus mércék szerint kialakított Tanácsköztársaság-értelmezést olvashatunk, hanem egy összegző igényű monográfiát. Ráadásul Hatos Pál nem a dicstelen diktatúra áldozatain keresztül ragadja meg annak lényegét, bármennyire csábító is, hogy a véreskezű Lenin-fiúk terrorja felől nézve legyen elbeszélve Kun Béla bolsevik kísérlete. Sokkal inkább a mindennapokat veszi sorra, és az eseménytörténet mellett különös hangsúlyt kap az, hogyan viselte egy-egy társadalmi réteg – köztük az alulszervezett munkásság, a művészek vagy a hivatalnoki kar – 1919 tavaszán és nyarán a vörös zsarnokságot.
Ebben az időszakban a társadalom ellenálló képessége igencsak lesújtó állapotban volt Hatos beszámolója szerint: a világháború, a spanyolnátha és a politikai bizonytalanság miatt meggyötört magyarok elsősorban túlélésre játszottak, és többségük csak az amúgy is feje tetejére állt hétköznapok újabb akrobatamutatványaként élte meg azt a bizonyos százharminchárom napot, amelyet szükséges rosszként el kellett viselnie. Kivételt talán csak a bolsevizmus bűvkörébe hosszabb-rövidebb időre bekerülő alkotók jelentettek, olyan máig meghatározó művészek, mint Babits, Kosztolányi, Krúdy vagy Móricz. Az átlagember valóságát azonban a rekvirálás, a szesztilalom, az éhínség, a feketekereskedelem, a szűkös lakáshelyzet, a folyamatosan romló munkamorál, a házbizalmik és a körzeti liszthivatalok mindenható hálózata határozta meg.
A szerencsétlen címválasztás azt az érzetet kelti, mintha a proletárdiktatúra üzemeltetői csak alkalmi csínytevésekért felelnének, nem pedig az ország terrorizálásáért”
A fővárost és néhány más nagyvárost viszont a kiváltságosnak tartott „burzsoá elemek” túszként való elhurcolása és központi megleckéztetése jellemezte, amiről alig esik szó a kötetben. Az világos, hogy Hatos szakít a terror felől közelítő értelmezői hagyománnyal, mégis aránytalanul kevésnek tűnik az, hogy a tizenkilenc fejezetből mindössze egyetlenegyet szánt Szamuely, Cserny és Korvin vérengzéseinek. Bár Váry Albert 1921-es számításai szerint a vörösök közvetlen áldozatainak számát 590-re lehet tenni, még ez sem indokolja Hatos kötetének szerencsétlen címválasztását, amelyben rosszfiúkként hivatkozik a szervezett leszámolások értelmi szerzőire és kivitelezőire. Ez kétségtelenül hibája a kötetnek, hiszen azt az érzetet kelti, mintha a proletárok nélküli proletárdiktatúra üzemeltetői csak alkalmi csínytevésekért felelnének, nem pedig az ország terrorizálásáért és – nem mellesleg – a világháború utáni békefolyamatban való jelentős pozícióvesztésünkért.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Marcin Romanowski lengyel politikus magyarországi menedékjogáról kérdezték az MCC főigazgatóját, a Mandiner főszerkesztőjét.
Módos Márton, az Inforádió főszerkesztője és ügyvezetője, valamint Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója nyilatkozott a tulajdonosváltásról. Páros interjúnk.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
A hazugság lényege, hogy mire használják ezeket a valós problémákat: keleti orientáció, jogállamlebontás, feudálkapitalista önkény.
