Bereményi 75

Viszonylag kevés írónak adatik meg, hogy a művei közül jó néhány a köznyelv részévé válik. Vagyis beépül a társadalom kollektív tudatalattijába. Bereményi Géza ezen kevés írók egyike. Amire lehetne azt mondani, hogy Bereményinek könnyű dolga volt, hiszen a szövegeit egy bizonyos Cseh Tamáson keresztül ismerte meg a közönség. Persze csak látszólag könnyítette meg a dolgát, hisz a dalszöveg kényes műfaj, az „elit” irodalom berkeiben sosem vették igazán komolyan. Bereményi Géza a Cseh Tamásnak írott dalaival lett igazán ismert szerző, holott sokan azzal sem voltak tisztában, hogy ő a felelős a zseniális szövegekért. Miközben a saját jogán, íróként is maradandót alkotott, életművének a 20. századi magyar próza élvonalában a helye.

Már első könyve, az 1970-ben megjelent A svéd király című novelláskötete markáns, karakteres belépő volt a magyar irodalomba. A „Péterek” egyike lett, azaz Hajnóczyval, Esterházyval és Nádassal együtt a hetvenes-nyolcvanas évekre datálható „prózafordulat” egyik emblematikus alakjává vált. Pályája mégis másként alakult, nem azt az utat futotta be, mint Esterházy vagy Nádas (akik nemzetközi hírű írók lettek), de nem is azt az utat (szerencsére), mint Hajnóczy Péter, aki korai halálával a ködlovagok közé emelkedett. Bereményi egy olyan világot örökített meg műveiben, amely minden ízében magyar és közép-európai, talán ezért sem válhatott ismertté külföldön, a két másik Péterrel ellentétben. Ezt a világot, ezeket a figurákat, ezt az atmoszférát valószínűleg csak azok érthetik meg igazán, akik a második világháború utáni Magyarországon születtek és éltek, akiknek „volt szerencséjük” mindazon eseményeket testközelből megtapasztalni, amelyek meghatározták az utóbbi bő fél évszázad történelmét.