Erdő Péter: Konszenzus kellene az igazságról

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

A koronavírus-járvány első hulláma idején bezártak a templomok, a szertartásokon most is csak maszkban és szigorú előírások betartásával lehet részt venni. Hogyan élte, éli meg a koronavírus-helyzetet?
Lassan kezd hosszú lenni ez az időszak. Márciusban kezdődött, és még nem látjuk a végét. Azt hiszem, nem könnyű ezt megélni, nemcsak személyesen, társadalmi szinten sem. Igaz ez az egyházra is, amely alapvetően a közösségi életről szól. Nagyon fontosak a liturgikus és a személyes találkozások, a szentségek kiszolgáltatása, s különlegesen az eucharisztia, vagyis a szentmise és a szentáldozás. Ezeket nem lehet virtuálisan végezni, legfeljebb közvetíteni, ám az nem ugyanaz. Vagyis számos tevékenység esetében pótlékokhoz folyamodunk, s nem a teljes értékű részvételt valósítjuk meg. Ez leginkább a szigorúbb szabályok időszakában van így.

A Szentszék nyár végén kiadott dokumentuma is a személyes részvétel fontosságát említi.
Valóban. Azonban a pandémiás helyzet ráirányította a figyelmünket arra, hogy a szentmise Krisztus és az egész egyház cselekménye akkor is, ha nincs jelen népes gyülekezet. Ilyenkor is fel tudjuk ajánlani a szentmisét a ránk bízottakért. Gondos szervezést igényel az is, hogy el tudjunk jutni a betegekhez, betartva valamennyi egészségügyi előírást. Előfordul, hogy nyitva a templom, és nyilvános szentmisét is lehetne tartani, de beteg a pap vagy a közvetlen munkatársai. Sok nehézség adódik tehát, s még ott vannak a gazdasági nehézségek is, ám mindez egyúttal megerősít bennünket: segítenünk kell egymásnak. Alighanem ez a lényeg.

Ez lenne tehát a tanulság? Mit üzenhet még a Jóisten a megpróbáltatásokkal?
Nagy kérdés, hogy mi a legfontosabb az embernek. Természetesen lényeges, hogy legyen élelem, s a nélkülözhetetlen munkákat a közösség javára el lehessen végezni. Tudatosítani kell azonban magunkban: örök életre vagyunk hivatottak. Hitünk alapja az a bizonyosság, hogy a földi halállal nincs vége mindennek. Persze ettől még számít, hogyan élünk a földön, sőt felelősségünk már most örök életre szól. Itt kell azonban megragadni az alkalmat, hogy gyakoroljuk a szeretetet, hogy aztán elnyerjük azt a boldogságot, amely messze meghaladja azt, amit a legjobb pillanatainkban a földön megtapasztaltunk. Valódi élmény, ha az Istennel lehetünk közösségben, s ezt a nehéz időkben is át tudjuk élni. Rá tudjuk bízni magunkat. A betegség elleni védekezés érdekében ettől még mindent megteszünk, amit csak lehet, mégis tudjuk, nem itt van az örök hazánk. Erre is figyelmeztet bennünket a mostani járvány.

A tavaszt követő újranyitás után mennyire tértek vissza a hívek a templomokba?
A nyáron a fölpattanás élményét láttuk, szép számmal jöttek újra az emberek a szertartásokra, bár az előírások akkor sem engedték meg az ötszáz főnél nagyobb tömeg összegyűlését. Sajnálatos, hogy a Szent István-napi körmenetet már nem tudtuk megtartani. Most megint kevesebben vannak, ami érthető, óvatosak az emberek. Hogy hosszabb távon ez mennyire tartós állapot, azt még nem tudjuk. A sok online közvetítés kapcsán is igyekszünk tudatosítani, hogy ez az eszköz nem egyenértékű a tényleges részvétellel, amely iránt egyébként az emberekben van egyfajta vágyakozás. Adja Isten, hogy ennek minél hamarabb meg tudjunk felelni!

Említette a virtuális jelenlét hangsúlyosabbá válását. Milyen tapasztalatokat gyűjtött az egyház ezen a téren, amelyeket a későbbiekben is kamatoztathat esetleg?
Tapasztalat akad bőven itthon és nemzetközi szinten egyaránt. Ez óriási érték. Aktivizálódtak olyan plébániák, amelyekben eddig ilyen formában nem tartották a kapcsolatot. A papok pedig bátrabbak lettek! Az ilyen programok színvonala persze változó, de lassan javul. Rájöttünk arra is, hogy nagy kísértés ez a fórum a bohóckodásra. Nem magunkat kell az online térben sem mutogatni, hanem Krisztushoz kell elvezetni az embereket. Be is iktattuk ezt a témát a papok őszi továbbképzésébe – amit amúgy már csak online formában tudtunk megtartani. Fontos, hogy ezeket az eszközöket magabiztosan és hatékonyan, de a hit szellemében tudjuk használni.

Hogyan alakul az állam és az egyház kapcsolata? Az elmúlt években jelentősen megnőtt az egyházi fenntartású intézmények száma. Bírják?
Ezek szinte mind közfeladatot látnak el, oktatási, nevelési, egészségügyi vagy szociális intézményekről van szó. Kérdés azonban, hogy az üzenetünk, illetve az a hatás, amelyet a hitünknek az emberek között ki kellene fejtenie, mennyire tud érvényesülni bennük. A kezdeti szkepticizmusunk dacára úgy tűnik, az emberek szívében sok helyen megmozdult valami. De nem lehet elvárni, hogy hirtelen hívővé váljon egy egész tantestület, főleg ha még igazgatót sem tudunk oda küldeni. Ez hosszú út, nem könnyű feladat, a történelem viszont gyors. A megfelelő ritmusban kell haladni, a hit kincseinek továbbadása összeszedettséget és lelkierőt kíván. Sokszor panaszkodnak egyébként a paptestvérek, hogy annyi mindent kell végezniük a lelkipásztori munka mellett, például pályázatokat kitölteni, gazdasági teendőkkel foglalkozni. Egyre inkább be kell vonni ebbe a világi híveket, de mivel itt szakértelemre is szükség van, sokszor nem elég az önkéntes segítőkészség. Az egész szervezését és áttekintését viszont a plébánosnak kell ellátnia. A Nyugaton azt látjuk, hogy az egyház éppen kivonul az ilyen, közfeladatot is ellátó intézményekből, a másik véglet pedig az, hogy a felekezetek szinte csak az intézményeiken keresztül működnek. Egyik sem az igazi, nehéz megtalálni a helyes utat a kettő között.

Mit gondol, milyen irányba indulhat Európa a mostani kihívások nyomán?
Vannak, akik elsősorban üzleti szempontból reagálnak, s akadnak olyanok, akik a hatalomtechnikát nézik. Megint mások arra jutnak, most lehetőség nyílik a tényleges szolidaritásra és a kölcsönös segítségnyújtásra. Csakhogy ahhoz, hogy tisztán lássunk a történésekben és a politikai döntésekben, jobban kellene ismerni a részleteket, a hátteret. Márpedig erre aligha van tényleges esélyünk, hiszen az egész európai működés egyik legszembetűnőbb jellemzője a bonyolultság. És tudjuk: a bonyolultság az erkölcs halála. Ha nem vagyok képes megismerni az adott tényállást, akkor mi alapján döntöm el, hogy az jó vagy rossz? Segítene, ha legalább meglenne a bizalom. A hazugság tilalma különösen aktuális erkölcsi parancs lett napjainkban. Mindenekelőtt Európában is szükség lenne egy gyakorlati konszenzusra az igazságról, amit a mai világban óriási feladat megtalálni.

Visszatalálhatunk valahogy egy közös igazsághoz?
Aquinói Szent Tamás azt mondta az igazságról: az értelem megfelelése a dolognak. Az igazság keresése igényes folyamat, ám igyekezni kell az értelmünket megfeleltetni az objektív valóságnak. A természettudományos kutatások során már a fogalmaink sem tudják követni az ismereteinket, s egyre inkább igaz ez az élet más területeire. De az igyekezetet nem szabad feladni. Bármilyen bonyolult a világ, akkor is van különbség a saját ismereteinkkel kapcsolatos alázatos önkritika és a lódítás között.

Nemcsak bonyolult, kegyetlen is tud lenni a világ, elég az elmúlt időszak megrázó nyugat-európai terrorcselekményeire gondolni. Hogyan védhetjük meg magunkat?
Ezek nem csupán tragédiák, hanem gaztettek. Mindig is létezett a jogos önvédelem, erről már Szent Pál is beszélt. Igaz ez az egyénre és a társadalomra is. Ugyanakkor a keresztény embernek ebben mértékletesnek kell lennie, nem szabad, hogy a gyűlölet, a bosszú és az erőszak irányítson bennünket. Éberségre persze óriási szükség van, ám arra is, hogy felvállaljuk a megbocsájtás és a szeretet evangéliumát. Istennél még a leg­elvetemültebb ember számára is létezik bocsánat, ám annak feltétele a megtérés. Elsősorban éppen a keresztény vallás hirdeti a békés egymás mellett élést.

A járvány miatt egy évet csúszik, így csak jövő szeptemberben rendezik meg Budapesten az eucharisztikus világkongresszust. Mit ad a felkészüléshez ez a kényszerű haladék?
Megtanultunk vágyni az eucharisztiára. Megéreztük, milyen az, ha nem jutunk hozzá a szentmiséhez és a szentáldozáshoz külső okok miatt. Ez jelentős erőforrás. Ami a gyakorlati megvalósítást illeti: a program hasonló lesz az eredetileg tervezetthez, ám a járványhelyzet alakulása függvényében több forgatókönyvvel is készülünk. Az előadóink szinte mind küldtek valamilyen videóüzenetet, megerősítve, hogy jövőre is szívesen állnak rendelkezésre.

Lát rá esélyt, hogy Ferenc pápa is eljön Budapestre?
A szentatyát természetesen az új időpontra is meghívtuk, várjuk szeretettel, ám mivel sok a bizonytalanság, még nem kaptunk választ.

Az első kongresszusok az egyre szekularizáltabb Európában egyfajta keresztény seregszemlék, tanúságtételek voltak. Mi ma a szerepük?
Minden ehhez hasonló nyilvános megjelenésben van egy ilyen hatás, ám ma különleges hangsúly van azon is, hogy felmutassuk a hitünkből fakadó cselekedeteket, értékeket az egész világnak. A jelszó maradt: „Minden forrásom belőled fakad.” Krisztusból, a vele való találkozásból következnek azok a cselekedetek, amelyek a nem hívő ember számára is vonzók lehetnek. Az egész emberiség közössége, az egymás közötti szeretet erősítése, a kölcsönös segítés megtartása – ez olyan misszió, amely az egyházon túlra is kisugárzik. Ez mindenképp célja ma is a kongresszusnak.

Hogyan lehet úgymond lefordítani a szekularizált ember nyelvére a karácsony valódi üzenetét? Lehetséges ez egyáltalán?
Jézus azt bízta ránk, hogy hirdessük az örömhírét. Karácsonykor a Megváltó születését ünnepeljük, rá emlékezünk. Mivel az ő személyében maga az Isten vállalt közösséget az egész emberiséggel, nekünk is szeretnünk kell egymást. Ez tehát különösen is a szeretet ünnepe, s helyesen mondják azt is, hogy a családé. Egyúttal közösségi alkalom, ezt nem tagadhatjuk meg a következő nemzedéktől sem.

Veszélyben vannak a családok, erre korábban a püspöki szinódus is felhívta a figyelmet. Mi az egyház válasza 
e jelenségre?
A család intézménye szorosan kapcsolódik a tervhez, amelyet Isten az emberről alkotott. Ez bizonyos. Természetes hivatásunk, hogy a család közösségében tanuljunk meg szeretni, egymásra figyelni. Ez az életforma humanizál, emberségesebbé teheti a nagyobb közösségeket is. A család tehát nem pusztán egy közösen gazdálkodó embercsoport, amelynek tagjai mondjuk együtt fizetik a számláikat, hanem olyan közösség, melynek kebelében megtanulhatunk úgy viselkedni az emberek között, ahogy ezt Isten akarja, s ahogy ezt az emberiség túlélése megkívánja. Valóban, ennek bemutatása talán aktuálisabb, mint valaha.

Mit kíván Magyarországnak karácsonyra?
Optimizmust. Reményt.

Címlapfotó: Földházi Árpád