Ködbe veszett pragmatizmus

Mint minden évben a karácsonyi leállás előtt, idén is lesz egy utolsó, az esztendőt és a soros elnökségi programot lezáró uniós állam- és kormányfői egyeztetés. Nagy a nyomás az ebben a fél évben elnökségi feladatokat ellátó Németországon és Angela Merkel kancelláron, mert olyan témákban kellene egyetértést kitárgyalnia, mint az uniós költségvetés, az EU migrációs rendszerének jövője és a Törökországhoz fűződő viszony. A koronavírus-járványra adandó közös válaszról nem is beszélve. Emellett hetedik alkalommal szerepel a decemberi csúcsok napirendjén az Oroszország ellen 2014-ben bevezetett uniós korlátozások meghosszabbításának kérdése.

2014-ben azután kezdődött meg a vita a szankciókról, hogy orosz csapatok vonultak a Krímre, majd egy megkérdőjelezhető legitimitású népszavazás után Vlagyimir Putyin elnök Oroszországhoz csatolta a területet. A vitában a kemény fellépést követelők a pragmatikusokkal kerültek szembe – köztük hazánkkal is. Magyarország azon az állásponton volt, hogy minden uniós intézkedést politikai érzelmektől mentesen, következményeit és hatásfokát mérlegelve kell meghozni. Az aggályok arra vonatkoztak, hogy Oroszország méretére és gazdasági erejére tekintettel az EU akkor tud jelentős mértékű érdeksérelmet okozni, ha magát is rosszabb helyzetbe hozza, és még akkor is kétséges, hogy az a Kreml politikájának megváltoztatását eredményezné-e. A pragmatikusok és a drasztikus korlátozásokat követelők között helyezkedett el az a Németország által vezetett csoport, amely bár szigorú intézkedések mellett szállt síkra, gazdasági érdekeire tekintettel nem kívánta teljesen megszakítani a kapcsolatot Moszkvával. Ez az országcsoport – pontosabban, ha őszinték akarunk lenni, a német vezetés – fogalmazta meg végül az uniós szankciós csomag tartalmi elemeit, amelyekre Moszkva hamarosan ellenlépéseket tett. Utóbbiak egyes élelmiszerek, mezőgazdasági termékek behozatalának tilalmára vonatkoztak. Azóta az uniós intézkedéscsomag folyamatosan bővül, és már most borítékolható, hogy ezúttal is a szankciók meghosszabbításáról fog dönteni az állam- és kormányfői értekezlet, azonban ennyi év távlatából felmerül a kérdés: volt-e, van-e hozadékuk az intézkedéseknek, vagy már csak a politikai önigazolás motiválja az EU-s szintű döntést?

Szankciókezelés orosz módra
Gazdasági szempontból az Európai Unió legalább annyit veszített, mint Oroszország. Az első években Kína, Brazília és egyes közép-ázsiai országok profitáltak az EU kieső exportjából, azonban jóval hangsúlyosabb volt az orosz élelmiszeripar megerősödése, mint az Oroszországba érkező európai import más országok általi kiváltása. Putyin már a 2000-es évek elején megfogalmazta azt a célt, hogy az élelmiszer-behozatalt minél nagyobb arányban a kulcsfontosságú mezőgazdasági termékek hazai előállításával váltsa ki. 2010 januárjában fogadták el azt az élelmiszer-biztonsági doktrínát, amely a belső fogyasztás alapvető élelmiszereinek 85-90 százalékát orosz termelés révén kívánta fedezni. Ennek megvalósítása azonban békeidőben elképzelhetetlen lett volna, tekintve hogy az élelmiszerárak jelentős növekedését vonta volna maga után, viszont a nyugati hatalmak össztüzében álló társadalom már gond nélkül – talán patriotizmusa jelképeként is – elfogadta a kormányzati intézkedéseket. 2017-re Oroszország sikerre vitte importhelyettesítési stratégiáját, 2018-ban pedig már a saját szükségletein túlmenő élelmiszerének kivitele majd 24 milliárd dollárt tett ki, kétszer annyit, mint a fegyverexport.

A folyamat a tökéletes példája annak, hogy a szankciók nemcsak a hozzájuk fűzött reményeket nem váltották be 
– Moszkva ugyanis nem változtatott Ukrajna-politikáján –, de hátrányosan érintették az Európai Unió tagországait is. Oroszország ugyanis saját termelése révén váltotta ki azt a mezőgazdasági importot, amely jelentős bevételi forrást jelentett főképp a közép-európai vállalatok számára. Moszkvának, ha a korlátozásokat valamikor feloldják, nem áll majd érdekében, hogy visszatérjen az európai beszállítókhoz. Ráadásul az új orosz kapacitások a jövőben konkurenciát jelenthetnek az európai mezőgazdasági szektornak. Az EU Oroszországba irányuló exportja közel 40 százalékos esést könyvelt el 2014 óta, míg az orosz–kínai kereskedelem három év alatt 53 százalékkal nőtt. Uniós porondon megkérdőjelezni, hogy valójában kinek is ártott a szankciós rezsim politikailag, mégsem ajánlott. Ezt ugyanis sokan a nyugati értékrend tagadásával azonosítanák. Magyarországot így is gyakran vádolták azzal, hogy orosz érdekeket képvisel, amikor felveti: nincs-e, nem volt-e jobb, pragmatikusabb módja annak, hogy elítéljük az orosz politikai lépéseket anélkül, hogy magunknak okozunk kárt?