Öreg cserfák a sűrű ködben. Körben az erdő főleg fiatal fákból áll, harminc-negyven évesek lehetnek. Ez a néhány öreg fa a tó partján egy régi, elmúlt erdőből maradt meg. Azt írom, tó, holott nem nagyobb egy jókora pocsolyánál. Sosem szárad ki, a legmelegebb nyarakon is marad valamennyi víz az alján.
Nem tudom, mikor láttam először, nem emlékszem az első találkozásra. Amit gyerekkorából hoz magával az ember, rejtélyes kapcsolatban áll az idővel. Nem tudom, mikor jöttem fel ide először. Ha azt mondom, nem volt első találkozás, nem túlzok. Az olyan helyek, mint a tó és környéke, az idővel és az észleléssel igen furcsa viszonyban állnak. Ha felmegyek a tóhoz, olyan, mintha legutolsó ottlétem óta nem lettem volna sehol. Mintha a két találkozás között nem léteztem volna. Meglátni a tavat egyet jelent azzal, hogy újra elfoglalom azt a pozíciót, amely egyedül az enyém. Egyedül az enyém, más nem tudná elfoglalni, mégsem mondhatom, hogy túl sok köze lenne a személyemhez. Ezen a tapasztalaton újra és újra megdöbbenek. Nem csoda, hogy amikor fent vagyok a tónál, legtöbbször ez a tapasztalás tölti ki ottlétem idejét. Vagy inkább az az erőfeszítés, amit ennek a tapasztalatnak a megértése jelent. Mintha csak itt lennék otthon, mintha csak itt lennék egészen azonos önmagammal.