A nyilvánosság és a történettudomány mára döntő mértékben veszített abból a képességéből, hogy hagyományok éltető közege legyen.
Legkésőbb Nietzsche óta tudjuk, hogy az emlékezés nemcsak segíteni, hanem egy bizonyos mértéken túl akadályozni is képes a politikai tisztánlátásunkat. Hát még ha rosszul emlékszünk! A valóságot egy elképzelt jövő vagy egy elképzelt múlt pozíciójából is lehet tagadni. Ez teremt hivatkozási alapot minden progresszív vagy reakciós lármázás számára. A jelenleg zajló emlékezeti és történelmi viták nem mutatnak más képet, mint a politikai kultúránk egésze: mindenünnen a tagadás szelleme árad. A minden autoritást tagadó liberalizmus a jog autoritásával visszaélve tagadja a politika autonómiáját. A szivárványkapitalizmus talpasai – akiket némi jóindulattal posztmodern baloldaliaknak nevezhetünk – a radikális valóságtagadásnál kevesebbel már be sem érik. A nemzeti radikálisok, vagy ha tetszik, a „romantikus konzervatívok” eközben a jelen tagadására használják a múltat. Felvetődik a kérdés, hogy a történelem futóhomokjára alapozott identitás bálványozása miben más, mint az előbb mondottak. Annak belátásában, hogy a múlttal való zsurnalisztikus játszadozás a jelenlegi formájában mennyire posztmodern és relativista törekvés, csak a megrögzött értetlenkedés akadályozhat meg minket. A történelmet sem eltörölni, sem fetisizálni nem kell, mindkét eljárás ellentétes a hagyomány szellemével. Mondjuk ki bátran: hamis konzervativizmus az, amelyik romokat épít!
Elvi szempontból tehát teljességgel érthetetlen az elitista liberális konzervatívok és a plebejus nemzeti konzervatívok mai marakodása olyan történelmi részletkérdéseken, amelyek semmit nem mondanak arról, kik vagyunk. Vajon ez a céltalan marakodás a „nemzeti öncélúság” új értelme? A hadrendbe álló emlékezetfalanxok e pillanatban egy olyan hadszíntéren csapnak össze, amelyen a múltunkról szóló értelmes elbeszélések már nem is vonultathatók fel. Hiába játszhatna döntő szerepet a történetmesélés a nemzeti hagyomány életfolyamataiban, a nyilvánosság és a történettudomány mára jelentős mértékben veszített abból a képességéből, hogy hagyományok éltető közege legyen.
„A történelmet sem eltörölni, sem fetisizálni nem kell, mindkét eljárás ellentétes a hagyomány szellemével”
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
A volt brit brexitügyi főtárgyalóval, Lord David Frosttal beszélgettünk.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
A belga Thales vállalat együttműködési megállapodást kötött egy ukrán védelmi céggel, így Ukrajna hamarosan megkezdheti a külföldi rakéták gyártását.
A magyar válogatott labdarúgót már várják a Liverpool-drukkerek.
