Ám ha a gyermekvállalást nem segíti az állam bölcsődékkel, óvodákkal, iskolákkal, kedvezményes hitelekkel vagy lakhatási támogatásokkal, akkor évtizedek múlva nem lesz elegendő fiatal, aki megtermeli a nyugdíjak fedezetét.
A jövő nyugdíjrendszerét ugyanis nem költségvetési sorok tartják fenn, hanem a ma megszülető, így 20-30-40 év múlva a magyar GDP-t megtermelő gyermekek. Aki tehát most gyermektelenként a támogatások visszavágását szeretné, könnyen találhatja magát olyan jövőben, ahol senki sem finanszírozza az ő időskori ellátását.
Arról nem is beszélve, hogy a mai alacsony születésszám nem csak a jövőbeni nyugdíjkassza szempontjából fog hiányt jelenteni, hanem a következő évtizedek egészségügyi ellátásában, szolgáltató szektorában, szociális ellátórendszerében is. Azaz
nem csak a nyugdíj miatt kellene minden egyes megszületendő gyermeknek örülnie a mai magyaroknak, hanem azért is, mert így nagyobb a valószínűsége, hogy lesz, aki majd meggyógyítja, a boltban kiszolgálja, vagy elkészítené a gyógykenőcsét.
Az igazi paradoxon abban rejlik, hogy bár a magyar családpolitika valóban a legnagyvonalúbb a világon, a szülők így is jelentős erőforrásokat (időt, energiát, pénzt) áldoznak a jövő generációjának felnevelésére. Gondoljunk csak arra, hogy azonos havi jövedelem esetén mennyivel kevesebb marad egy gyermekes szülőnek a saját igényeire, fogyasztására vagy nyaralására, mint egy gyermektelen kortársának.