„Bíztam benne, hogy így lesz” – Ókovács Szilveszter a győzelem után a Mandinernek

Ahogy nem rég a Mandineren is megírtuk, hosszas huzavona és számos találgatás után ma végre kiderült:

Lapunk is meghívást kapott a Kulturális és Innovációs Minisztérium sajtótájékoztatójára, amelyen Csák János miniszter bejelentette a győztes nevét. Az esemény után gyorsan elcsíptük az újra bizalmat kapott főigazgatót, aki köszöntő szavaiban külön kitért arra, hogy továbbra is számít a vele szemben indult kollégák munkájára, legyen az énekesnő, karmester vagy balettművész.

***

Meglepte a hír?

Mindvégig bíztam benne, hogy így lesz, hogy ilyen eredményekkel és ezzel a gárdával tudjuk folytatni.

Örül, hogy vége ennek a hónapokon át tartó adok-kapoknak?

Ez mindenképpen fontos volt.

és nyilván elfogadtam volna más döntést is, de ez született, így most ezt kell emésztenem. Nincsenek illúzióim, ez egy még munkásabb időszak lesz a számunkra. Az minden bizonnyal sokat számít, hogy most öt évre megint le van fektetve a pálya.

Úgy fest, rekorder lesz. Egyszer azt nyilatkozta lapunknak, ez a műfaj éppen ezt szereti: a hosszú ciklusokon át tartó stabil vezetést. Mit szól?

Hát ez érdekes, mert az elmúlt 140 évében az Operaházban azért voltak hosszú ciklusok. Többen is voltak például tíz évet. De csupán egy igazgatónak sikerült tizenkét évnél tovább – egészen pontosan tizenkét és fél évet – kormányozni a hajót: Lukács Miklósnak. Ahogy akkor is fogalmaztam, ezek a ciklusokon átívelő időszakok tényleg jót tesznek, hiszen az operai építkezés egy nagy hajó kormányzása.

Egyébként úgy látom a magyar kultúra más intézményein is, hogy csak így lehet nyugodtan építkezni és csak így lehet jelentős eredményeket elérni. Az ember ne folyamatosan a könnyű oldalra tekintgessen.

Több pályázótársa is éles kritikával illette. Elgondolkodik ezeken? Van, amiben igazat ad nekik, s tervez változtatni?

Amennyire lehetett, igyekeztem magamat kívül tartani ezen a médiabéli adok-kapokon, hiszen a pályázatokat csak a bizottság ismerte, én sem tudom, hogy ők miket írtak, ők sem tudják, hogy én mit írtam. Ami ehhez képest napvilágot látott, és amely kritikák elém is kerültek, teljes valójukban talán nem fejtették ki, mi a probléma. Úgy éreztem, a felvetett probléma-gócok kapcsán, hogy mindegyikre van válasz – ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne jobban csinálni dolgokat, ám anélkül nem lehet egy ilyen bonyolult rendszert és ennyi évet vizsgálni, hogy az ember ne venné figyelembe a körülményeket, vagy ne tudná, mi volt azok hátterében. Ezek mély és komoly dolgok,

de csakis a maguk mélységében, és semmiképpen nem a nyilvánosság előtt, ahol csupán egy-egy mondat tud átmenni.

Még nagyon friss a hír, és nyilván a munka nagy része most kezdődik majd, de addig is elárul bármit a jövőbeni tervekről?

A legyezőt ki kell nyitni teljes szépségében, úgy fejti ki igazán a hatását. Egy nemzeti intézményről van szó, a magyarság egy szem Operaházáról – pláne itt a kis-magyarországi határokon belül. Nekünk továbbra is a széles közönséghez kell eljutnunk, a teljes repertoár játszásával. Erre úgy hiszem, alkalmas a művészgárdánk is. Ehhez a tempóhoz szokott az Operaház az elmúlt száz évben, eddig is ez volt, nem én találom ki. Ennek is része van abban, hogy

Az intézményhálózatunk is ilyen, az iskolahálózatunk is ilyen, a művészképzésünk is ilyen. Szélesen kell menni ahhoz, hogy ezt megőrizhessük, és talán ez a legfontosabb. Én nem érzem a tempót túlzottnak, és nem érzem bajnak azt, hogyha dolgozunk. Sőt, kitörési pontnak érzem, hogyha dolgozunk, ha lehetőséghez jutnak a művészeink is, és ezáltal olyan bevételhez jutunk, amelyet úgy tudunk felhasználni, hogy közben nem raboljuk le az államot, pláne nehéz időkben.

Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner