„Egy uralkodó őrjöngve nem indíthatja meg a hadsereget, és egy tábornok sem kezdhet a csatához, ha elvesztette a reményt.”
– Szun-ce –
A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Négyrészes sorozatunkban a legfontosabb gondolatait válogattuk ki, amelyeket többek között az USA–Kína konfliktus, az ukrajnai háború, a pragmatikus gazdaságfilozófia és a politikai kultúra jelenlegi állapotával kapcsolatban fogalmazott meg. A második részben Ukrajna NATO-csapdájáról beszél.
Kissinger rövid elemzése a háborúról szokványos módon Putyin dorgálásával kezdődik. Az orosz elnök háborúja egy katasztrofális döntés következménye lett, ugyanakkor nem lehet szemet hunyni a Nyugat elhibázott biztonságpolitikája fölött sem, amely az események láncolatát elindította. „Mindig úgy véltem, hogy a NATO-döntés, amely a levegőben lógva hagyta Ukrajna csatlakozási kérelmét, rendkívül hibás és destabilizáló volt” – mondta, utalva a legendásan félresikerült 2008-as bukaresti csúcstalálkozó eredményeire és kuszaságára, amely szerinte Ukrajna biztonsági helyzetén semmit nem javított, csak ártott neki, ellenben sikerült vele felbőszíteni Putyint.
A legfontosabb feladat most – folytatja Kissinger – úgy véget vetni a háborúnak, hogy az ne törhessen ki újra. Ehhez elméletileg egy olyan békét kellene kötnie Ukrajnának és Oroszországnak, amellyel mindketten elégedettek lehetnek. Egy ilyen verzió szerinte elég valószínűtlen, különös tekintettel arra, hogy az ukránok immár az egész Krím visszafoglalásáról beszélnek, miközben minden elképzelhető forgatókönyv szerint Szevasztopol, vagyis a Fekete-tengeri Flotta támaszpontja feltétlenül orosz kézben fog maradni. A legreálisabb lehetőségnek a 2022. február 24-e előtti status quo ante ötletét tartja, ám – és itt jön a csavar a javaslatában – annak fennmaradásához Ukrajnát valóban fel kell venni a NATO-ba.
Elrontották, már nincs visszaút