Pressman úr! Köszönjük, minket nem kell kioktatni szabadságszeretetből!

Mr. Pressman, a helyzet az, hogy minket nem szükséges kioktatni szabadságszeretetből – a mi népünk akkor is bátran harcolt, amikor Önök méltóztattak meg sem mozdulni!

A fenti felháborodás fakadt ki belőlem, amikor arról olvastam, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával indul plakátkampány Magyarországon, hogy némi lelkiismeretfurdalásra bírja a mieinket. A plakátokon – kapaszkodjunk! – a „Ruszkik, haza!” felirat olvasható, majd a párhuzam: „1956 Magyarország, 2023 Ukrajna”. 

Ruszkik, haza!

A helyzet az, hogy amikor mi, magyarok legutóbb folytattunk ezzel a szlogennel kampányt, az addig minket minden módon agitáló Amerika végül mélyen hallgatni méltóztatott, s nem különösebben volt fontos számára, hogy végül hazamennek-e a ruszkik, vagy bent maradnak még kissé magyarhonban. Sőt, térdig vérben gázolva fojtják vérbe a forradalmat (hazai kollaboránsaikkal, akik később évtizedekig vígan uralkodtak a szovjet kalasnyikovok árnyékában), hogy azután brutális megtorlást vezényeljenek.

A párhuzam egyébként áll: az Egyesült Államok 1956-ban is proxyháborút folytatott, éppen úgy, mint 2022 óta Ukrajnában, legfeljebb az a különbség, hogy akkor még nem ismertük ezt a kifejezést. Mindez azonban a tartalmon nem változtat: sem akkor, sem most nem amerikai hadszíntéren, amerikai katonák vérével, amerikai kontóra íródik a történelem, ám a háttérben ott mozgatja a szálakat az Egyesült Államok, amely kétszínű, álszent és érzéketlen politikát folytat; önmagáról a legszebb képet igyekszik festeni, miközben milliók vére tapad dúsgazdag kezéhez, irgalmat és igazságosságot pedig nem ismer. 

Kell-e nekünk kioktatás? 

Józan ember nyilvánvalóan a háború végét várja: a háború rombol, pusztít, maga alá temet, egyént, családot, nemzetet. A józanság hangja (húsvét után vagyunk, mondjuk inkább így: a szeretet hangja) az építkezésé, egymás felkarolásáé, az irgalomé és nem a pusztításé. Nyilvánvaló és vitán felüli, hogy Oroszország az agresszor, amely megtámadta Ukrajnát, s hogy ez a lépése elfogadhatatlan. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy az egyetlen igazi megoldás a tartós béke feltételeinek megteremtése Ukrajnában (valamint a Koreai-félszigeten, Kína és Tajvan között, a Közel-Keleten és még megannyi pontján a világnak),

Nekünk, magyaroknak viszont, köszönjük szépen, nem kell a kioktatás. Pontosan tudjuk, milyen elnyomás alatt élni, milyen is az, amikor nem gyakorolhatjuk szuverenitásunkat, amikor idegen érdekek határozzák meg Budapest politikáját. Ezért is voksolunk újra és újra inkább egy nemzeti kormányzatra. Nekünk nem szükséges elmagyarázni, mit jelent harcolni a szabadságért, mit jelent életet adni érte, mit jelent hűségesnek lenni hozzá. Eleink újra és újra megküzdöttek érte, nem magától értetődően beleszülettünk, ezért édes örökségünk. Erről a világ néhány pontján nem sokat tudhatnak.