Elképesztő: Donald Tuskék letartóztatnák Netanjahut, ha elmenne Auschwitzba
A megdöbbentő hírt a lengyel kormányzat egyik tagja meg is erősítette.
A zsidó államot több mint egy hónapig megbénító tüntetés- és sztrájkhullám valódi célja nem az izraeli politika demokratizálása volt. Annak érdekében, hogy a baloldal kompenzálhassa az egyre jobbra tolódó társadalom valódi politikai igényeit, a törvényalkotás jogkörének hosszú távú kisajátításán dolgozik.
Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Már néhány nappal azután, hogy tavaly novemberben kulcsfontosságú győzelmet aratott a Benjamin Netanjahu vezette jobboldali blokk Izraelben, a konzervatívokkal rokonszenvező médiumok arra figyelmeztették az eskütételre váró kormány tagjait, hogy a globális baloldali politikai és pénzügyi körök egyként mozgatnak majd meg minden szálat annak érdekében, hogy mozgásterüket mihamarabb leszűkítsék. E jóslatok pontosságát már az év elején meglebegtetett, izraeli civiltörvénnyel kapcsolatos kormánypárti szigorító javaslat miatt kibontakozott baloldali össztűz is hűen érzékeltette.
Ám ami végleg alátámasztotta a Netanjahu fémjelezte kormány elleni összehangolt támadásokról szóló figyelmeztetéseket, nem volt más, mint a január közepén bejelentett, úgynevezett igazságügyi reformmal kapcsolatos tavaszi tömegdemonstrációk és általános sztrájkok megjelenése.
Mint ismert, ez év kezdetén a zsidó állam eddigi legjobboldalibb kormánya egy átfogó kezdeményezés keretében kísérletet tett arra, hogy helyreállítsa az izraeli demokráciát abban a tekintetben, hogy ismét egyensúlyt teremtsen az ország meghatározó hatalmi ágai között.
A kormánypártok érvelése szerint e reformra elsősorban azért van szükség, mert a világ hiába hivatkozik a térség egyetlen demokráciájaként Izraelre, annak belpolitikai sajátosságai okán
Mindez pedig azért szorul korrekcióra, mert így a Legfelsőbb Bíróság (bírói hatalom) a puszta felülvizsgálaton túl akár meg is semmisítheti a nép által felhatalmazott Kneszet (törvényhozói hatalom), valamint a kormány (végrehajtói hatalom) bármilyen nemű döntését.
Ez a gyakorlat pedig a világ többi demokratikus országához képest nemcsak precedens nélküli, hanem egyenesen aláássa mind a kormány, mind pedig a Kneszet népképviseleti funkcióját.
A tömegmegmozdulásokat szervező baloldal azonban e kormánypárti – és kimondottan jogtechnikai – érvrendszer ellen sokkalta hangzatosabb gondolatok mentén igyekszik hatni a reform valódi céljában elbizonytalanodókra, s az egész nyugati világ lelkiismeretére. Miképpen az ellenzéki körökből leggyakrabban elhangzik, a „szélsőjobboldali” Netanjahu vezette konzervatív elit ezzel a reformtervezettel a saját tekintélyelvű rendszerének kiépítésén dolgozik, amely lényegében megszünteti az igazságszolgáltatás azon hatáskörét, amely képes a politikusokat ellenőrizni. Ennél fogva – állítják – ennek a kezdeményezésnek a megakadályozása az izraeli nép kollektív feladata, hiszen az ország demokratikus berendezkedése forog kockán.
Úgy tűnik, a heves tiltakozásoknak meglett a – legalábbis részleges – eredménye,
annak végleges tárgyalását a parlament nyári ülésszakára halasztja. Ahogyan várható volt, a fejlemények kapcsán a helyi ellenzék kulcsszereplői a saját érdemeik mellett elsősorban a nép, illetve a tüntetéseken részt vevők győzelmét hangsúlyozták azt sugallva, hogy a kormány visszavonulását egyedül a demokráciában vetett hit, illetve az alulról szerveződés ereje kényszerítette ki.
Ám most, hogy valamelyest lankadni látszanak az indulatok Izraelben, érdemes megvizsgálni, mekkora igazságtartalommal bírnak ezek a diadalittas ellenzéki megnyilvánulások, illetve, hogy van-e valamilyen másodlagos motivációja azoknak, akik elmondásuk szerint a zsidó állam demokratikus jövőjéért küzdenek?
Ami a reform elhalasztásának kérdését illeti, dacára a jól csengő ellenzéki frázisoknak, nehéz figyelmen kívül hagyni azokat a tényeket, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy Netanjahu kormánya ellen átfogó és összehangolt nemzetközi nyomásgyakorlás zajlott, és zajlik egyébként mind a mai napig. Emlékezetes, a reformjavaslat nyilvánosságra kerülése után nem sokkal Európa vezető politikusai – a brit, valamint a német kormányfő, illetve a francia elnök – mellett az ország legerősebb szövetségesének a vezetője,
ezáltal jelentős diplomáciai hullámokat gerjesztve.
Ezzel párhuzamosan és meglehetősen szokatlan módon a globális pénzügyi világ legbefolyásosabb szereplői, a HSBC bankóriás, a JP Morgan pénzintézet, valamint a Moody’s hitelminősítő is aktuálpolitikai állásfoglalásokat adott ki azzal kapcsolatban, hogy e politikai reform milyen gazdasági károkozást fog előidézni. Kevéssé meglepő, hogy e vészjósló közlemények gyümölcsözőnek bizonyultak: például a Riskified nevű jelentős izraeli IT nagyvállalat a fenyegetések után nem sokkal bejelentette, hogy a jogrendi változtatások miatt 500 millió dollárt utal ki Izraelből, s ezzel a cég teljes készpénztartalékát kiviszi az országból.
Ha mindez még nem lenne elegendő bizonyíték arra, hogy a Netanjahura nehezedő nyomás java része nem feltétlenül az izraeli néptől eredeztethető, elég csak megtekinteni azon szereplőket, akik annak ellenére az „utcai” megmozdulások főszervezőiként tetszelegtek, hogy társadalmi státuszuk ezt indokolná. Mint ismert, a tavaszi sztrájkok leghevesebb előidézője az izraeli szakszervezeti szövetség, a Hisztadrut elnöke volt, aki az izraeli gazdasági (szállodaipar, bankszektor) és technológiai élet legbefolyásosabb szereplőit, valamint a katonai elit tagjait bevonva egyeztetett a bénító akciókról, megdöntve ezáltal a „spontán” és „alulról építkező”, tüntetésekkel kapcsolatos narratívát.
Ami pedig az Izrael demokratikus jövőjéért való ellenzéki küzdelmet illeti, szintén akadnak olyan szempontok, amelyek merőben árnyalják a baloldal ez ügyben mutatott küzdelmének tisztaságát.
Ha kiindulópontként tekintünk arra, hogy
akkor már kézzel foghatóbbá válik annak a frusztrációnak a mértéke, amely e közösséget a kétezres évek óta belengi, amióta a jobboldal különböző demográfiai, illetve értékrendbeli változók mentén előretört. Mi több, ha felidézzük a közelmúlt választásait, egyre inkább az a kép rajzolódik ki, mely szerint a baloldal menthetetlenül sorvad Izraelben, miközben a jobboldali és vallásos formációk rendre csak erősödnek. E tendencia kicsúcsosodásaként értelmezhető a tavalyi novemberi választás is, melynek eredményeképpen a baloldali Merec parlamentből való kihullása mellett az erősen jobboldali Vallásos Cionisták pártja soha nem látott erősségű, 14 mandátumos felhatalmazást szerzett.
Ezek fényében értelmet nyer az a baloldali következtetés, mely szerint a választásokon való érdemi győzelemben való reménykedés mára már sokkal inkább hasonlít egy naiv, szakmaiatlan elváráshoz, mintsem egy ambiciózus kampánytervhez. Ebből kifolyólag érthető, hogy a baloldal miért tekint egyfajta utolsó kontrollmechanizmusként az előre törő jobboldal kapcsán arra a bírói hatalomra, amely eddig a hatásköri túlterjeszkedéséből fakadóan
Azonban hatalomtechnikai szempontból hiába tűnik logikusnak e baloldali gondolkodásmód, mégsem egyeztethető össze a demokrácia legalapvetőbb elvével, a tiszta népképviselettel. Mindezek tudatában már egyáltalán nem tűnik túlzásnak az a kijelentés, miszerint valóban egyedül Netanjahu reformja jelentheti az izraeli demokrácia utolsó reményét, mely egy történelmi lehetőséget kínál arra, hogy a nép által megválasztott képviselők munkáját és hatáskörét ne korlátozhassák olyan jogi személyek, akik politikai elfogultságuk miatt még a jogállamiság keretrendszerét is hajlandók meghajlítani.
Fotó: Mandiner archív