Kovalenko az elsők között volt, akik a Kijevtől észak-nyugatra fekvő Bucsából tudósítottak a város felszabadítását követően. „2022. április elsején jutottam be Bucsába a hadsereggel. Örökké fogok emlékezni arra, amit aznap láttam. Képtelenség elfelejteni, pláne megbocsátani. Tömegsírok és temetetlen halottak az utcán, a házakban, a pincékben, az autókban” – sorolja.
Visszaemlékszik azokra a sírokra is, amelyeket a település lakói a megszállás ideje alatt az erkélyeik alá vagy éppen a virágágyásaikba készítettek halottaiknak. Andrij a bucsai vérengzésen túl egyebek mellett Irpinyből, Hosztomelből és Borodjankából is tudósított. „Mindent láttam a saját szemeimmel, a szkeptikusoknak pedig készítettem fotókat és videókat. Sajnos ezek nem tudják kellőképpen elmélyíteni a nézőket az ott megtörtént valósággal.
Ha létezik pokol a Földön, akkor az ott volt”
– fakad ki Kovalenko.
Az Ukrajnában élő orosz ajkú közösségről is kérdezem, akik a harcok által leginkább sújtott régiókban élnek. Andrij tapasztalata szerint a legtöbb Oroszországhoz érzelmileg kötődő helyi óriási törésként éli meg a háborút. „Ha inkább orosznak is érzed magad, mint ukránnak, valami csak megváltozik benned, ha azt látod, hogy orosz bombák végeznek a gyerekeiddel, a családtagjaiddal.”