Először is. Alig három hete a 444 ugyanezen szerzőjétől „Japán vagyok, mondta a fehér olasz-ír-amerikai Gwen Stefani, és nem értette, hogy mi ezzel a probléma” címmel jelent meg egy cikk arról, hogy amikor az énekes Gwen Stefani eljutott Japánba, elragadtatásában felkiáltott: „Istenem, én japán vagyok!” Je suis japán, kvázi. Amint az írásból kiderül, ezzel az a baj, hogy az efféle wannabe-japán csupán felveszi egy kultúra „darabkáit, mintegy jelmezként”, miközben az ázsiai-amerikaiaknak „identitásuk minden aspektusáért meg kellett küzdeniük”. „Ezek után azt látni, hogy az emberek leegyszerűsítve festenek le minket, nagyon fájdalmas érzés” – idézi a szerző egy ázsiai terapeuta szavait.
Mintha itt felsejlene némi párhuzam azzal, hogy egy 59 éves ember női hacukát magára öltve próbál korcsolyázni egy rangos sportverseny megnyitóján, mondván, neki oly régi álma, hogy jégkirálynőként álljon a jégen. Felveszi a nő-lét „darabkáit, mintegy jelmezként”, és érdemi korcsolyázótudás nélkül prezentálhatja magát az arénában. Egy kis szilikon, jó sok smink, és akkor ő már „nő”.
Mi ez, ha nem a nőiség leegyszerűsített, sztereotip lefestése?
Az igazán kemény ráadásul az, hogy ez a bizonyos Minna-Maaria Antikainen 2020-ban egy amatőr korcsolyaversenyen gésaként lépett fel, kimonóban, fehérre festett arccal, japán zenére – a „férfi”(!!!) kategóriában. Legközelebb a 444 eligazíthatna minket, hogy ilyen esetben a smink és a ruházat mely elemei ítélendők el kulturális kisajátításként, és melyek tekintendők a szabad önkifejezés üdvözlendő megnyilvánulásainak. Vagy ilyenkor a „transzneműség” mindent visz, és egy finn férfi simán öltözhet akár japán nőnek is, egy amerikai nő viszont lélekben is csak amerikai nő lehet, japán semmiképp? Tényleg érdekelne, különös tekintettel a megkülönböztetés-mentesség alapelvére.
Aztán. Megnéztem a Transvanilla Transznemű Egyesület oldalát: egyetlen szóval sem tiltakoznak amiatt, hogy magyar műsorvezetők viccelődtek egy transznemű produkciójával. Nem is érte el az ingerküszöbüket az, amit egy újságírónő explicite, egy másik pedig implicite transzfóbiának minősít. Értem én, hogy ez egyfajta női gondoskodó hajlam, amely most épp három férfivel szemben igyekszik megvédeni egy „transznemű” biológiai férfit, csakhogy az „ügy” mégiscsak onnan indult, hogy egy korcsolyázni kilencévi edzés után is nyilvánvalóan alig tudó, nagy eséllyel eleve labilis embert „csak légy önmagad!” mottóval odadobtak a közösségi média oroszlánjai elé. Transzfóbia volna, ha valaki már eleve ezt találja aggasztónak? Hogy a „csak légy önmagad” jelszót egyesek azzal gondolják szerencsésnek alátámasztani, hogy egy