Transzgender protokoll: épp szétesik a nemváltoztatás-pártiak hivatkozási alapja

Számos kutató nekiment a híres-hírhedt „holland protokollnak”: 2022 év végén két szakember írt ellene cikket a német Die Weltben, tavaly augusztusban pedig harminc holland szakember követelte a protokoll kiiktatását. Egy 2021-es svéd áttekintés is

akárcsak a finn egészségügyi hatóságok 2020-as és a britek 2022-es jelentése. 

A korán nemváltást kezdő fiatalok közül sokan megbánják az egészet, ők a „detranzícionálók”, akik csak a Reddit/detrans csoportban már 43 ezren vannak.

Amint 2023 január elején fogalmazott egy amerikai szerző: a holland protokoll épp széthullik.

Legutóbb Skócia került be a hírekbe azzal, hogy törvénybe iktatta a kiskorúak jogi nemváltásának lehetőségét, majd a brit kormány blokkolta ezt.

De mi is az a holland protokoll?

A holland protokoll az az eljárásrend, ami a transzneműnek mondott, nemi identitászavaros (nemi diszfóriás) gyermekek esetében a sztenderdként kezelt „gender megerősítő” eljárásrend a nyugati világban. Három holland tudós, utrechti és az amszterdami klinikák professzorai (Peggy Cohen-Kettenis, Henriette  Delemarre-van de Waal és Louis Gooren) kezdeményezték a kilencvenes évek közepén

és ebből a célból pubertásblokkolót használhassanak, ezzel elodázva a másodlagos nemi jelleg kialakulását és a nemi hormonok képződését.

 Az eljárást „holland protokollként” azonban egy évtizeddel később, 2006-ban fogadtatták el egy tudományos tanulmány által, amit a triptorelin nevű, pubertásgátlóként is használt gyógyszer gyártója, a Ferring  Pharmaceuticals támogatott (a gyógyszert eredetileg többek közt prosztatarák vagy férfi hiperszexualitás kezelésére alkalmazták). Az Egyesült Államokban egy bizonyos Norman Spack terjesztette el a holland protokoll alkalmazását.

A 2010-es évekre teljesen bevetté vált a holland protokoll, amelyet az első hetven, 2000-2008 között kezelt pácienst vizsgáló kutatás (itt és itt) volt hivatott alátámasztani, ami szerint hosszú távon javult a mentális állapotuk a beavatkozásoktól. Eme kutatás vezető kutatójának, Annelou de Vriesnak egyébként Cohen-Kettenis volt a doktori témavezetője.

A holland protokoll elég gyorsan a nemi identitászavarban szenvedő kamaszok esetében alkalmazott fő eljárás lett, aminek keretében

és 16 éves kortól a hormonkezelést (az ellenkező, azaz kívánt nem hormonjával).

Ugyanakkor alkalmazásának követelményei szerint a nemi identitászavarnak kora gyermekkorban kellett megjelennie, és a pubertás megjelenésével súlyosbodnia kell; a páciensnek pszichológiailag stabilnak kell lennie és nem lehet más mentális betegsége; végül a családjának is támogatnia kell őt.

Ugyanakkor ezt nem mindig  tartották be teljeskörűen a kezdeményező tudósok sem, volt pubertásblokkolóval kezelve tíz éves gyermek, hormonnal kezelve majd’ 14 éves gyermek, illetve a családi beleegyezés sem mindig volt meg, sőt volt, akinél saját pszichiáterének ellentmondva javasolták a kezeléseket.

ugyanakkor a pubertásgátlóval kezeltek túlnyomó többsége (95 százaléka) továbbmegy ezen az úton. „Nemváltó műtétet” csak nagykorúakon végeznek (leszámítva, hogy valójában nem lehetséges a nemváltás, ez csak kozmetikai beavatkozás).

Emellett a protokollról úgy tartják, hogy nem okoz visszafordíthatatlan változást („visszafordítható”), és az diagnosztikus eszköz is (lehetőséget ad a nemi identitás tisztázására kamaszkorban a fizikai megjelenés elváltozása nélkül). Azóta mindkettőt komolyan megkérdőjelezték.

A beavatkozást elvileg széles körű orvosi konzultációk előzik meg, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a páciens képes megfontolt döntést hozni, és minden információ birtokában hoz döntést – ezt számos nyugati országban, főleg az Egyesült Államokban nyilvánvalóan nem tartják be, hiszen ott az lett a bevett gyakorlat, hogy rövid, felszínes konzultáció után máris orvosi beavatkozást (pubertásgátlót, hormonkezelést) írnak fel nemiségükben bizonytalan kamaszoknak.

Sovány bizonyíték

A felmerülő problémák és a rendszerből megnyomorodottan kikerülő páciensek, valamint a tudományos kételyek nyomán azonban, mint említettük, Finnország 2020 júniusában felülvizsgálta az országban alkalmazott útmutatókat, és a pszichológiai kezelést helyezte az orvosi beavatkozás elé. Nagy-Britanniában egy 2020-as legfelsőbb bírósági ítéletet követően a Nemzeti Egészségügyi Szervezet (NSH) felfüggesztette a 16 éven aluliak esetében a hormonális beavatkozások lehetőségét. A holland protokoll egyik legtekintélyesebb alkalmazója, a svéd Karolinska Intézet is jelentősen szigorított a szabályokon 2021 májusában.

Ezután Michael Biggs, az Oxfordi Egyetem szociológusa által írt, 2022 szeptemberi tudományos tanulmány áttekintette a protokoll történetét és a vele kapcsolatos bizonyítékokat, valamint vitákat. Ez felhívja a figyelmet a pubertásblokkolók okozta súlyos problémákra, például a csontritkulásra és az agyi elváltozásokra, illetve arra is, hogy a visszafordíthatóság erősen megkérdőjelezhető. Ráadásul a hollandok által használt GnRHa, valamint az egész „nemváltás” nagyon nagy eséllyel okoz terméketlenséget és súlyos szexuális zavarokat.

Emellett rámutat arra is, hogy

A tudósok a kilencvenes években még elismerték, hogy nem minden nemi identitászavaros gyermek lesz kamaszkora után transznemű, és hogy a nemi identitászavar gyakrabban végződik homoszexualitással, mintsem transzneműséggel. Például az első első hetven amszterdami páciensből 62 homoszexuális volt. 

Az első hetven páciens de Vries-féle vizsgálatának is kikezdték az eredményeit. A kutatáshoz felhasznált kérdőívek inkonzisztensek, ráadásul 8 pácienst kizártak a nyomonkövető kutatásból, egy pedig meghalt a vaginoplasztika miatt – a halála végső soron a pubertásblokkolás következménye volt, mivel amiatt nem fejlődött ki rendesen a pénisze, így a beléből vettek szövetet a vagina-utánzata kialakításához, ami viszont elfertőződött. Mivel a pénisz csökevényes fejlődése rendszerint következménye a fiúk pubertásblokkolásának, ezért a bélből való vaginaplasztika is bevett eljárás. Ez rögtön több mint 1 százalékos halálozási arányt jelent az adott mintán, ami nagyon magas. Cohen-Kettenis elismerte, hogy szükség lenne egy legalább húsz éves nyomon követésre, aminek később (2022-ben) nekikezdtek.

E kutatás eredményeit nem sikerült megismételni, egy 2010-ben kezdett, 44 pácienst magában foglaló londoni klinikai vizsgálat először meglehetősen rossz eredményekhez vezetett, amelyeket nem publikáltak, csak konferencián mutatták be őket. A londoni klinika ezután pozitív eredményekkel állt elő egy másik pácienscsoport vizsgálatára hivatkozva, ami először 101 13-17 éves kamaszból állt, de egy év alatt 35-re csökkent a résztvevők száma. Az eredmény nem mutatott különbséget a „csak” pszichológiai segítséget kapó, illetve a pszichológiai segítséget kapó és pubertásblokkoláson átesett páciensek mentális állapota között. Majd megjelentek az eredeti 44-es kutatás eredményei is, amiből kiderült, hogy a 44 pubertásblokkolt kamaszból csak egy páciens vetette magát alá hormonkezelésnek is. Ráadásul a londoni klinika nem követte nyomon 18 éves kor után a pácienseket, így nincsenek hírek a pubertásblokkolás hosszú távú hatásairól, vagy életük alakulásáról.

Biggs rámutat: minden más tudományos próbálkozás a pubertásblokkolás eredményeinek felmérésére más-más módszertant alkalmazott, illetve nagyon kicsit mintán (11-25 páciens) végezték őket, amelyek statisztikailag nem vehető komolyan. Egyetlen amerikai tanulmány volt, aminek 90 alanya volt, 2016-18-ban. Ezen kutatások eredményei inkonzisztensek.

Ellenben azt, hogy

számos tanulmány kimutatta, melyeket főleg az amszterdami és a londoni klinikákon, valamint egy ottawai klinikán végeztek (Biggs listázza őket). A pubertásblokkolás érzelmi és kognitív képességekre való hatása eddigi ismereteink szerint nemfüggő: a férfiaknál növekszik a homoszexualitás esélye, egyben súlyosabbak a stressz-reakciók; nőknél növeli a szorongást és a kétségbeesés lehetőségét. A szexualitásra vonatkozó adatok még hiányosabbak, de sokan jelentenek orgazmusra való képtelenséget.

Mindezzel együtt az amszterdami klinika 2015 óta 333 18 éve alatti, a londoni klinika 2012-2020 között 344 15 év alatti gyermeket kezelt. Mivel azonban – figyelmeztet Biggs – a nemi diszfória diagnosztizálása nem objektív, egyre többeket minősíthetnek nemi identitászavarosnak – amire nyugaton egyre inkább a pubertásblokkolást és a hormonterápiát, a „nemi átmenetet” tartják megoldásnak.

Míg a transzneműek aránya pár évvel ezelőttig jóval egy százalék alatt volt (0,01-0,6 százalék között),

amire lényegében azonnal GnRHa-t, pubertásblokkolót adnak. Sőt: Hollandián kívül sokfelé már 8 éves kortól alkalmazzák a pubertásblokkolókat. Mindezt úgy, hogy a felmérések szerint a médiában megjelenő, pozitívan ábrázolt transzneműség rövidtávon mindig a genderklinikákra jelentkezők számának emelkedésével jár – azaz erős a gyanú, hogy divatjelenségről van szó.

A visszafordíthatóságot számos tanulmány megkérdőjelezte, főleg a pubertásblokkolók mellékhatásai miatt (csontritkulás, agyi problémák, stb). Megkérdőjeleződik a diagnosztikai jelleg is, ugyanis a statisztikák szerint ma a pubertásblokkolóval kezelt kamaszok 95 százaléka hormonterápiára megy – ami nem feltétlen jelenti azt, hogy „tényleg” transznemű, ez ugyanis lehet önbeteljesítő jóslat is.

A pubertásblokkolás holland „alapítói” nem szeretnének véletlenszerű kiválasztáson alapuló, kontrollcsoportos kutatásokat az eredményességről, mivel szerintük nem etikus megtagadni a kontrollcsoport tagjaitól a szerintük pozitív hatású gyógyszereket – ez azonban az áttekintő tanulmányt jegyző Michael Biggs szerint körkörös érvelés, mivel épp egy ilyen kutatás tudná kimutatni, hogy a pubertásblokkolás valóban jó eszköz-e. Ráadásul a nem „megfelelő” eredményeket hozó kutatásokat ezen a területen gyakran nem publikálják, ami hamis képhez vezet.

Ezek az okai a finn, a svéd és a brit hatóságok visszakozásának, valamint egyre több kutató tiltakozásának; nem beszélve az említett megbánók egyre nagyobb számáról. 

Fotó: AFP/Oscar del Pozo.
A kép a transznemű emlékezés napján készült Madridban, 2022. november 20-án.