Szomorúság emiatt, hála amiatt, hogy csinálhattuk, és mindenféle gondolatok újságírásról és újságokról

„Nem véletlen írtam ebbe a számba az utolsó bizánci (azaz valóban római) császárról, aki, miután a birodalom összement egy városállammá, Konstantinápoly utolsó ostromakor eltűnt a csatában. 
2019 szeptemberében indítottuk el a hetilapot, melynek részese voltam az első próbaszámtól a mostani, utolsó számig. Egy lap megszűnésekor tombolni szokás és okolni valami külső szereplőt, ezt speciel én is megtehetném (mi is megtehetnénk), de egyelőre ezt hagyjuk. Persze szomorú vagyok, hogy a mi nyomtatott hetilapunk is megszűnik. A napilap Népszava teljes megszűnése és a Magyar Nemzet napilapból hetilappá alakulása után. A nyomtatott lap előnye, hogy nem kell görgetni a végtelenségig, a kísértés sincs ott, hanem ha az ember elolvasta, akkor kábé elmondhatja, hogy képben van a fontos dolgokat illetően (plusz tematizálás, de ezt hagyjuk, mindenki tematizál). 
Valójában leginkább hálát érzek, hogy volt lehetőségünk hét éven át nyomtatott hetilapot csinálni, ráadásul úgy, hogy újat indítottunk. Nálunk nem a printnek lett »online kiadása«, hanem az online-nak print kiadása. Ott a polc tetején mind a nyolc évfolyam (hét év, mert 2019 szeptember-decemember az első évfolyam, és 2026 január-július az utolsó). Hegynek vívtuk a csatát.
Tisztában vagyok vele, hogy sokan most pezsgőt bontanak, főleg akik elmondtak minket »hullarablónak« és egyebeknek, amikor elindítottuk a Mandiner hetilapot – egészségükre, bár szerintem mentálhigiénés problémáik vannak, de hagyjuk. Korábbi lapmegszűnéseknél is azt mondtam, most is azt mondom, lapok megalapulnak, kiadódnak sokáig, aztán időnként meg is szűnnek – lehet, hogy annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán eddig is bírtuk. 
Mindenesetre rengeteg interjút csináltunk, ellenzékiekkel is (a Magyar Péter-interjúnkat viszont végül nem hoztuk le, mert annyira át akarta írni még Diákhitelközpont-vezetőként); számos címlapunk volt, amelyen vitainterjú díszelgett, tehát nálunk voltak viták, és szerettük őket; és persze ott voltak belföldi, külföldi, illetve politikaelméleti elemzéseink, összegzéseink is. Talán mi csináltuk a legtöbb interjút külföldiekkel (bár lehet, hogy csak akkor, ha beleszámoljuk az online-t is), legyen szó Rod Dreherről, David Murray-ről vagy másokról. Számos vitainterjú-ötletünk viszont nem valósult meg, mert valamely fél (vagy egymás után megkeresett több illető) nem vállalta. Összefoglaló cikkeinkbe rendszerint megkérdeztünk jobboldali és baloldali szakértőket és politikusokat (Horn Gábor, Pető Andrea, Ungár Péter, stb), úgynevezett »keretesekben«. Kiemelten foglalkoztunk az egyházakkal, kereszténységgel, és a határon túli magyar testvéreink életével. Több író tisztelt meg minket tárcáival, publicisztikáival (Száraz Miklós György, Győrffy Ákos, Csender Levente, Hegyi Zoltán s mások).
A magyar piac kicsi, egyben a közösségi platformok és sales house-ok letarolták a hirdetési piacot, tehát politikai médiumok nem igazán tudnak megélni piaci alapon (a baloldali »független-objektívek« sem, amelyek többségének pénzt ad működésre valamely NGO, az EU vagy épp a tulajdonos keresztfinanszírozza őket – ezek pedig nem alkotnak »piacot« a szó bevett értelmében, miszerint a piac egyenlő a hirdetési pénzekkel és a vásárlók/előfizetők/mikroadományozók pénzével). Azaz a jobboldali médiumokat felszólítani a részükről, hogy azok éljenek meg pusztán a piacból, legalábbus álságos. Ők sem élnek meg a piacból. Horribile dictu, a 360 milliós piacon lavírozó New York Times sem a politikai szekcióból él meg, hanem a politikai rovatait keresztfinanszírozzák a sportból és a gasztro rovatból. 
Lesznek itt sokan kárörvendők, akik propagandistáznak, satöbbi satöbbi. Egy ismerősömtől nemrég azt kérdezték egy baráti összejövetelen, hogy ha annyira jó újságíró, miért nem a Telexnél van. Azért, mert a jobboldali újságírók nem akarnak a Telexnél dolgozni, tehát az ötlet fel sem merül. Nyilván a Telex részéről sem, de a mi részünkről sem. Tapasztalom, hogy balos-tiszás körökben elég sokan komolyan azt gondolják, hogy a jobboldali újságírók valójában velük értenek egyet, és szívük mélyén baloldaliak, csak úgymond „lefizették őket”, hogy „tolják a propagandát”. Ezzel szemben a jobboldali újságírók egyszerűen jobboldali meggyőződésűek, és ezt vállalják is. (A baloldaliak viszont hajlamosak a saját álláspontjukat »semlegesnek« tekinteni. :D:D)
Világéletemben jobboldali voltam, elég visszanéznem a középiskolai törikönybe rajzolt firkáimat, de amúgy is emlékszem. 2008-tól csatlakoztam be az akkor felívelő blogvilág jobboldali politikai blogokat író közösségébe (a Mandinert akkor Reakció blognak hívták, és épp a Reakció havilap megszűnése után volt; emellett ott volt Konzervatórium és a Jobbklikk) – ingyen írtuk azokat a blogokat, és megnyertük velük a HVG blogversenyét. 
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a propaganda:
1. Eszméknek, tanoknak, nézeteknek, politikai elméleteknek szóban v. írásban, ill. más módon (rádió, film stb. útján) való céltudatos, tervszerű hirdetése, megismertetése és terjesztése, népszerűsítése.
2. Vkinek, vminek az emberekkel való elfogadtatása, megkedveltetése tervszerű népszerűsítéssel.
Ne mondják nekem a baloldali újságírók, hogy ők nem teszik ezt, mert elröhögöm magam.
Azóta is azt gondolom, hogy a jobboldali újságírók önreflektívebbek, mint a baloldaliak, akik független-objektívnek tételezik magukat, és nem reflektálnak egy újság függéseinek és szükségszerű világmagyarázatának problémáira. (Tudok olvasmánylistát ajánlani, a remény hal meg utoljára.) A jobboldaliak reflektálnak. (Vagy a baloldaliak tudatosan felvették ezt a független-objektív pózt, mint A Szakma, és állandóan színészkednek. Ha ez van, elég fárasztó lehet.) Hála az égnek azonban részemről – részünkről – annak a világnak (a baloldali médiavilágnak, illetve értelmiségi világnak) sem anyagilag, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg nem tartozok semmivel (és hála az égnek nem köszönhetek nekik semmit), mivel nem az ő nevelésük vagyok. 
Summa summarum: a lényeg nem a név és nem a platform. Bár persze ettől még sajnálom, hogy nem foghatom többé kezembe a Mandiner hetilapot. Elsősorban azonban hálás vagyok, hogy még volt lehetőségem, lehetőségünk hetilapot készíteni.
Köszönet azoknak, akik ezt lehetővé tették, köszönet a csapatnak és köszönet mindenekelőtt az olvasóknak, akik kíváncsiak voltak ránk!
A nyolc évfolyamnyi Mandiner hetilap ott van a polcomon. De nem fog ott maradni tétlen. Online hírportálként pedig továbbra is készül és olvasható a Mandiner!”

Nyitókép forrása: Facebook