Nincs gond? Van gond!

2022. december 21. 13:31

Skrabski Fruzsina
Szinte divatként, egyfajta vírusként terjednek a mentális problémák a fiatal nemzedékben – ami mögött sokszor súlyos traumák is állhatnak. A nemzet mentális egészsége gyógyításra, gyógyulásra vár.

Azt mondja egy pszichiáter barátnőm, hogy a mentális problémáknak divatjai vannak a kamaszoknál. Egyfajta lázadás ez. Sokáig az anorexia volt a legjobb lázadás: a nem evéssel lehetett kellőképpen kiborítani mindenkit. Most pedig a szexuális bizonytalanság az újabb divat – miközben az anorexia is megmaradt.

Nyilván gyakran nem tudatos a kamaszoknál, hogy majdnem meghalnak az éhezésben, vagy váltogatni kezdik a nemi identitásukat.

De rövid idő alatt a sokszorosára nőtt ez a probléma, zárt közösségekben terjed

– ahol egy anorexiás van, ott hirtelen sok lesz. Talán nem is divat ez, hanem egyfajta mentális vírus. Lehet ezekkel a jelenségekkel nem foglalkozni, tabusítani, a homokba dugni a fejünket, de attól még jelen vannak és jelen lesznek a családjainkban és a közösségeinkben. Ez a valóság, és egyre több család fog e problémákkal küzdeni – többségük titokban, mások talán nyíltan. Nem vagyok a téma szakértője, hogy okos válaszokat adjak minderre – csak a jelenségre tudom felhívni a figyelmet, és a megszólalást javaslom másoknak is.

Arra is panaszkodott pszichiáter barátnőm, hogy a nemi identitás változása tabusítva van: nem kutatható, nem kezelhető, gyakorlatilag beszélni sem szabad róla. Az amúgy is agyonterhelt tanárok rendszeresen találkoznak a jelenséggel, de széttárt karokkal állnak: a barátaiknak elmesélik, de képesítésük nincs rá, hogy mit kell ezekkel a helyzetekkel kezdeni. Sőt, igazából senkinek nincs erre képesítése, mert beszélni se szabad róla, nemhogy kezdeni vele valamit. Ott állnak az osztályfőnökök, sok-sok fülbe súgott titokkal, és csak sóhajtoznak, hogy akkor most mit tegyenek.

Ráadásul nem csak lázadásról és divatról van szó.

Sokszor súlyos családi traumák, apátlanság, elidegenedés, kommunikációhiány, bántalmazás

és mindenféle hideg, zsigerileg ható szomorúság van a háttérben – ami nem oldható fel egy legyintéssel vagy egy rövid beszélgetéssel.

Talán szükség volna egy mentálisegészség-miniszterre vagy más felelősre, aki stratégiát dolgozna ki az egész nemzet mentális problémáinak javítására. Egyébként volt egy ilyen program, Bagdy Emőke és más neves szakemberek indították el, Kopp Mária lelki egészség program volt a neve. Csak azért akadt el, mert minisztériumokon átívelő, mindenkit érintő javaslatok voltak benne. Lehet, le kellene porolni.

Édesanyám, Kopp Mária meg akarta gyógyítani az egész magyar társadalmat. A munkahelyek családbarátsága elterjedőben van, még a társadalmi tőkét, a bizalmat kellene erősíteni egymás között. „A bizalmat, a kölcsönösséget, a kölcsönös segítséget, a civil szervezeteket, az összetartozást, az összefogást kellene erősíteni. Ha ezt gyakoroljuk, az egymás felé fordulást, a közös értékek elfogadását, akkor rájövünk, hogy ez a boldogságunk és az egészségünk titka. A beteg társadalom gyógyulásának alapja” – erről nyilatkozott anyukám a Beteg társadalom, egészséges nemzet című kötetben.

Beszélt arról is, hogy félünk a kihívásoktól. Elkerüljük őket, sőt a gyerekeinket is megóvjuk tőlük. Pedig a célok és azok teljesítése tesz minket erőssé és boldoggá. Van a negatív stressz, amibe belehalunk, ha nem tudjuk megoldani a problémáinkat. De van pozitív stressz is, amikor valamit nehéz elérni, de ha elérjük, boldogok leszünk tőle.

Nincs semmi gond – három tagadó szóval fejezzük ki, hogy jól vagyunk.

Ilyenek vagyunk – mégis van bennünk egy csomó lehetőség, mert értékorientáltak és családcentrikusak vagyunk mi, magyarok. De azt is fel kell ismernünk, ha segítségre, ha támaszra van szükségünk. És ehhez meg is kell adni a segítséget. Mert a nemzet mentális egészségének gyógyulásra van szüksége.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock 

Összesen 46 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hát nem tudom... Azért, mert egy pszichiáter barátnő ilyeneket mond, nem biztos, hogy a 'szexuális bizonytalanság' valóban társadalmi probléma. Lehet, hogy csak egy bizonyos terület bizonyos családjaiban fordul elő gyakrabban, ott, ahol ez a mesterséges nyugati ideológia, ez a genderizé egy ideje állandó beszédtéma. A kamaszkori mentális betegségek, frusztrációk pedig minden nemzedékben jelen voltak és a modern korban mindig rázta valaki a csengőt miattuk. Aztán a többség, mire felnőtt, helyrejött, sokan azonban sajnos hordozták tovább egész életükben. Igen, kellene a kamaszkori válsággal foglalkozni, hogy lelkileg egészségesebb nemzedékek nőjenek fel, de nem 'szexuális bizonytalanság' apropóval, mert azonnal rárepülne a témára a világ összes genderhülyéje. Mindenekelőtt megérne az ügy egy államilag támogatott középiskolai pszichológiai felmérést. Nem tömeges kérdőívezésre gondolok, hanem orvosilag alátámasztott komoly személyes kamaszvizsgálatra, legalább egy nagyobb mintán.

Mert mégis milyen szörnyűségek történhetnek "sok családban a 4 fal között", ahhoz képest, amikor nem a "4 fal között" vannak? És mi pusztult le a 'szocializmus' óta? Nem is láttunk olyant az iskolában, hogy pszichológus. Abban sem vagyok biztos, hogy ismertük-e a szót. (A gyógypedagógiai területről nincs ismeretem, de itt most nem is erről van szó.) Talán, ha megosztaná velünk a szocializmuskori tapasztalatait a pszichológusokkal, értenénk, hogy mire gondol politikai áthallás nélkül.

Értem, bár nem hiszem, hogy ez valóban minden iskolában így van, de jó. Ezzel viszont engem támaszt alá. Akire reagáltam, azt írta, hogy "jóval szarabb az ellátás", mint a szocializmusban. Azt sem tudtuk, mi az a pszichológus, nem voltak ilyenek az iskolában. Gyógypedagógushoz sem lehetett vinni a gyerekeket csak úgy. Akiket az óvodában olyannak ítéltek, az megvizsgálták és 'kisegítő' iskolába tették. Akkor és ott is rengeteg kamaszkori problémákkal küszködő gyerek és szociálisan hátrányos helyzetű család volt, de messze nem foglalkoztak velük ennyit az iskolában, mint most. Elég baj volt ez, teszem hozzá rögtön, mert nagyon sok mentálisan sérült felnőtt jött ki a rendszerből, ahogy ma is.

Én csak azt mondom, hogy ne állítsa már senki, hogy mennyivel szarabb most az iskola bármilyen szempontból, mint Kádárék idején, mert nem szarabb. Semmi sem szarabb, mint a rendszerváltozás előtt volt, csak az egy ingerszegény társadalom volt a mai világhoz képest, amely sokak szemében békés, nyugodt, áhított életnek tűnik, pedig valójában a békességet és a nyugalmat a rengeteg korlát és tiltás okozta. Az a nemzedék (az én szüleim), amely hálás volt azért a békességért, a háború szörnyűségeit, a negyvenes-ötvenes évek kifosztását és önkényét, majd pedig a forradalom utáni megvertséget átélve kapta 'jutalmul' a nyugalmat, jóllakottságot, konfortot és kiszámítható gyarapodást. Mi, akik ebbe nőttünk bele, sokkal inkább a korlátokat, tiltásokat, hazugságokat és a pangás 'élményét' éltük meg, mivel csővázas hátizsákkal megpakolva belekukkanthattunk a nyugati életbe is. És Erdélybe látogatva az ótvaros, pokoli önkénybe is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés