Párhuzamok, metszéspontok

Nagyon vártam már, hogy leülepedjen a por az október 23-ai megemlékezések, politikai rendezvények után. Az ilyen alkalmak, főleg ha verseny- helyzetszerűek, a régi borhoz hasonlítanak. Sokáig kell meghagyni az utóízüket ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, milyen a bukéjuk. Hetekig tartó ízlelgetés után ki merem jelenteni: a kormány- pártok fő kihívójának beszéde, üzenete oxidálódott, ecetes utóízt hagyott maga után, amit elsősorban a történelmi párhuzamok mind ténykérdésekben, mind morálisan helytelen erőltetése okozott. 

Gyakorló politikusként ismerem, mennyire kínálja magát, mennyire csábítónak tűnik, hogy a szónoki beszédekben a történelmi korok hőseinek pátoszát aggassa magára a rétor, hogy kisajátítsa az emlékezetet, a politikai ellenfeleit pedig a nemzet sorsát rontó, a hősöket elnyomó gonoszokkal azonosítsa. Ha a politikus enged ezeknek a szirénhangoknak, ha metszéspontok, következtetések helyett párhuzamokat von, akkor gyenge. Pillanatnyi politikai érdekeit és hiúságát hagyja eluralkodni a nemzet érdekei, szinte szent kollektív emlékezete felett. De főleg a hiúságát. 

Tudjuk, hogy a történelem kevés nemzetet és nemzedéket állít akkora próbatétel elé, hogy a gonosz birodalmával, egy végletekig hazug ideológiával szemben szinte a semmiből kelljen egyéni és nemzeti szabadságát újra és újra kivívnia. Hazánk utóbbi fél évezredében számos próbatétel volt, ám ezek közül az 1956-os forradalom különleges, mert időben annak résztvevői állnak hozzánk a legközelebb, és élesen láthatjuk, hogy nem pusztán külső hódítókkal, elnyomókkal, hanem hatalomvágyó, gátlástalan hazai kiszolgálóikkal is meg kellett küzdeniük. Azokkal, akik az egyenlőséget, az igazságosságot, a múlt hibáinak eltörlését, sőt ezekért a revansot, a bosszút ígérték, hogy hetek leforgása alatt tömeggyilkosokká, ezerszer elátkozott alakjaivá váljanak a magyar történelemnek. Velük szemben álltak az igazak, többségükben hétköznapi, jóérzésű, helyes erkölcsű emberek, akik a legjobb polgári erényeket testesítették meg. A visszafogottságot, az ész uralmát az érzelmeké helyett, az önuralmat. Egészen addig, amíg nem volt hova hátrálniuk a hazugok elől, és a polgári erény magyar erővé nem szilárdult 1956. október 23-án. Épp ezért az ötvenhatosok örökségével sáfárkodni az egyik legnehezebb feladat, hiszen az örökösnek nemcsak élveznie kell a ráhagyott javakat, hanem felelősséggel is viseltetik érte. Szerencsés a mi nemzedékünk, hiszen a szabadság örökösei lehet. 

Önző, hatásvadász célból használni olyan vérrel és szenvedéssel teli fogalmakat, mint a diktatúra, egyenlő ezeknek a szavaknak a kiüresítésével és a valódi terror relativizálásával. A valódi terroréval, melyben valóban elég volt egy félreérthető mondat, egy elmés vicc, egyetlen „macskás fadísz”, és azonnal családok szakadtak szét, életek mentek tönkre, ahol a humor megtorlása Recsk pokla, a kritika büntetése az Andrássy út 60. bitófája volt. Tiszteletadás és bátorság az, ha megőrizzük az események, a fogalmak súlyát, ezzel történelmünk nagyjainak méltóságát, ha egymást is tisztelve élünk, nem pedig visszaélünk a szabadság egyik nagy vívmányával, a szabad, de érdemi vita lehetőségével. Ennek szerves része volna, hogy emberek egymás ellen hergelése helyett partnernek tekintjük egymást. 

Mostani gondolatsoromból sem maradhat ki az otthonom dicsérete: a székesfehérvári közélet még a kiélezett hangulatban is képes volt együttes megemlékezésre. Szinte mindenki közösen, közösségben vett részt az ünnepségeken, egymást is megtisztelve hajtottunk fejet a fehérvári ötvenhatosok emléke előtt. Majdnem mindenki. A legnagyobbnak mondott ellenzéki párt ugyanis egyik városi rendezvényen sem volt jelen. Egyszer talán megértik: a közös kiállás is fontos. Jó példát mutat. Az emberek pedig szeretik a jó példákat, sőt helyi szinten el is várják, mert a vezetés elsősorban példa.

Nyitókép: Mandiner-archív