Mi a nő? – teszi fel a korábban egyszerűnek tűnő kérdést Matt Walsh amerikai megmondóember. Dokumentumfilmjében körbejár rengeteg „szakembert” és aktivistát, de kérdésére kínos kitérések és szúrós szemek a válaszok. Recenziónk egy sokkoló alkotásról!
Veczán Zoltán és Szilvay Gergely írása
A nagy kérdés: mi is az a nő. Szemezgessünk!
„Egyes nőknek péniszük van, egyes férfiaknak vaginájuk…”
„A nő az, aki azt mondja, hogy ez az identitása. Ez sokminden lehet sokmindenkinek.”
„Valakinek ez biológia, valakinek hormonok, valakinek az, hogy mit visel, és miként prezentálja magát.”
A definíciók nem a Brian életének új részének szereplőitől származnak, hanem az amerikai progresszív fősodor címeregyedeitől, s nem egy vígjátékban hangzanak el, hanem egy dokumentumfilmben, úgy, hogy akik mondják, teljesen komolyan is gondolják mindezt.
A dübörgő genderpropaganda-alkotásokkal ellentétben azonban a riporter itt visszakérdez. A Daily Wire munkatársa, Matt Walsh Mi az a nő? című dokumentumfilmje (producer és rendező: Justin Folk) ugyanis kíméletlenül szembesíti ezt az egész genderbábszínházat azzal, hogy voltaképpen a legalapvetőbb biológiai tényeket is tagadják a szent ideológia érdekében.
Pedig ez a szembesítés egyetlen kérdés körül forog, mégpedig akörül: mi teszi a nőt? (What is a woman?)
A kérdés egyértelműen utal Joe Biden amerikai elnök legfelső bírójelöltjének botrányára, a nagyon progresszív Ketanji Brown Jackson meghallgatására, aki éppen erre a kérdésre utóbb nagy derültségre közölte: ő nem tudja definiálni, mi az a nő, mert nem biológus. Az őt meghallgató Marsha Blackburn republikánus szenátor pedig ennek kapcsán rámutatott: „az a tény, hogy nem tud nekem egyenes választ adni egy olyan alapvető dologról, mint hogy mi a nő, aláhúzza annak a fajta progresszív oktatásnak a veszélyeit, amelyről hallunk”.
Valóban: Walsh filmjében megszólal (ízlelgessük a szavakat) gender-elfogadási terapeuta, gender-megerősítő műtéteket végző sebész, genderügyi professzor, transzjogi főmozgalmár –
akit a szerkesztő megkérdez az Egyesült Államok különböző városaiban. Sőt: a „nők menete” nevű abortuszpárti tüntetésen sem hajlandó erre senki, ahol kérdését „seggfej, seggfej!” skandálással próbálják belefojtani, kiabálnak vele, sőt, fizikai atrocitás is éri (természetesen hátulról, orvul).
Izgalmas párbeszéd, amit például egy San Francisco-i, hosszú, festett szőke hajú, magát meleg férfinek mondó személlyel folytat, aki visszakérdez Walshnek: „honnan tudhatnám, meleg férfiként”, mi is az, hogy nő? S javasolja a riporternek: kérdezzen meg nőket, különösen transznemű nőket, mert egy férfi nem, csakis egy nő tudhatja, mi az a nő. Mikor erre Walsh visszakérdez, hogy alanya egyébként tudja-e, mi az a macska, az illető némi lefagyás után közli, kár volt egyáltalán idejönnie, és tovabilleg.
Ami a terület úgynevezett szakértőit illeti,
Érdemes megjegyezni persze, a What is a woman? természetesen nem a szó hagyományos értelmében vett dokumentumfilm: inkább valamiféle, nem kevés iróniával átitatott átmenet az oknyomozó riport és különféle véleményműfajok között; valami olyasmi, amit a német közmédia csinál meglehetősen tendenciózus módon Magyarországgal kapcsolatban, érezhetően balos agenda szerint, vagy Gulyás Márton ideológiatelített mélyinterjúi – csak hát jobbról.
A parodisztikus szál is erősen érezhető – lenne, de kiderül, mennyire igaz az az internetes bölcsesség, miszerint semmi szükség arra, hogy a konzervatív oldal gúnyolódjon, bőven elég fogni a social justice warrior-ök, a szélsőbaloldali társadalmiigazságosság-harcosok őszinte kinyilatkoztatásait, és megmutatni őket.
Lássunk pár epizódot mindebből, amihez a címadó – egyszerű – kérdés vezet.
Gert Comfrey
Bemelegítésként Gert Comfrey úgynevezett genderelfogadási (gender-affirmative) terapeutával könnyed párbeszéd zajlik:
„Honnan tudom, ha én is esetleg nő vagyok?” – kérdezi tőle a férfi Walsh, mire
a hölgy megvilágosodott mosollyal, csillogó szemmel vágja rá: „Ez egy nagyszerű kérdés!”.
A riporter tovább húzza a dolgot: az édesanyja nő, akitől született, és a felesége is az… bár még ezt nem kérdezte meg tőle soha – teszi hozzá, mire a terapeuta bólogat: „Talán meg kellene”. S igen: tőle származik az egyes nők péniszére, egyes férfiak vaginájára vonatkozó mondat a cikk elején.
Walsh ellátogat Michelle Forcier gyermekorvoshoz, akivel már magasabb fokozatba kapcsol. A kérdésre, hogy valójában mi az a nő, lényegében az önmagára visszamutató definíciót kapja. Amikor a riporter ragaszkodik hozzá, hogy a valóságban mi a helyzet, visszakérdez: „kinek a valóságában”? Walsh leszögezi: abban a valóságban, amely szerint mi is itt ülünk ebben a szobában, mire a gyermekorvos felsőbbséges mosollyal közli: „maga nem figyel ide”.
Michelle Forcier
Walsh máshonnan próbálkozik: ha egy csirke, amely tojásokat tojik, megállapítható, hogy nőnemű, akkor ez a fizikai valóság, ami a földön megfigyelhető – kezd bele, mire Forcier számonkérően visszakérdez:
„Van a csirkének genderidentitása? Sír a csirke? Elkövet öngyilkosságot?”
A filmben szerepel egy egyetemi oktató, Patrick Grzanka is, akinek szakterülete a nők, a gender és a szexualitás. Vele körkörös definíciókba és értelmetlen minősítgetésekbe bonyolódik Walsh annak az egyszerű kérdésnek kapcsán, hogy mitől nő a nő. Pontosabban – a sex és a gender szavak tankönyvi elválasztása után – azon a ponton, hogy el kell-e hinni egy úgynevezett transzneműnek, hogy nő.
Patrick Grzanka
„Ha valaki megmondja önnek, hogy micsoda, el kell neki hinni” – így Granzka, aki különféle módokon próbál kibújni az egyenes válasz kényszere alól: megkérdezi, miért fontos Walshnek, hogy valaki tényleg az-e, aminek mondja magát, felkérdezi, hogy egyébként milyen válaszokat kapott, őszintétlennek nevezi Walsht, amikor az megkérdezi, hogy elfogadja-e tőle ez esetben, hogy ő fekete, végül közli, hogy
transzfób és kényelmetlen neki a riporter kérdése arról, hogy „mi az igazság”.
S amikor felmerül az alapkérdés, hogy mi teszi a nőt nővé, Granzka közli, hogy az a nő, „aki nőnek definiálja magát”, Walsh visszakérdez, hogy de mi az a nő, aminek az illető definiálja magát, visszatérnek a körkörös definíció problémájához: a nő az, aki a nő.
A következő alany viszont már tényleg a mélyvízbe visz minket. Marci Bowers nemátalakító (vagyis ahogy ők szeretik hívni, nemi megerősítő) műtéteket végez. Ő maga is transznemű, s beszél a műtétről, ami másokat megerősít a nemi identitásukban és „már eléggé kifinomult”, amikor péniszből alakítanak ki vaginát a páciensnek.
Marci Bowers
Kérdésre elmondja, nem tud olyanról, aki megbánta volna ilyen döntését, ritka, aki félúton visszafordulna. Amikor Walsh rákérdez, hogy vannak emberek, akik úgy érzik, nem a sajátjuk például az egyik végtagjuk, és odamenne egy ilyen Bowershez, hogy vágja le a karját, megtenné-e, a sebész értetlenkedik: mi köze mindennek a nemi identitáshoz?
Üdítő ellenpont Miriam Grossman veterán pszichiáter, aki rámutat, valóban létezik gender diszfória, ami egy diszkomfort érzést jelöl, amit valaki a saját biológiai nemével kapcsolatban érez, azonban ennek az előfordulása nagyon ritka, tizenháromtól százezer személy közül egy ilyen létezik, és ennek
akik a környezetüktől beszívott ideológia nyomán kérdőjelezik meg saját nemiségüket, és nevezik magukat genderfluidnak.
Leszögezi: a nem biológiai kategória, ami nem változik, a kromoszóma határozza meg 99.999 százalékban, ehhez képest a gender egy percepció, egy érzés egy identifikációs mód, egy tapasztalat, ami szubjektív.
Miriam Grossman
Walsh felteszi a millió dolláros kérdést: tehát akkor egy férfi, aki biológiailag férfi és nőnek gondolja magát, az valójában nem nő? „Így van” – feleli rá habozás nélkül Miriam Grossman, aki visszautasítja a „bigott” és a „dinoszaurusz” jelzőket, mondván, ő a tudomány és a valóság talaján áll. „Kinek a valóságának talaján?” – provokálja a korábban elhangzottakkal Walsh, mire a pszichiáter tömören kijelenti: „egyetlen valóság létezik”.
A legijesztőbb része az egésznek természetesen az, hogy
A film rámutat, hogy a genderideológia már hivatkozási alapjaitól kezdve a gyermekek szexualizálásával járt együtt: Alfred Kinsey, a film szerint „Hollywoodban és az akadémiai világban” ünnepelt figura már gyermekkortól vizsgálta a szexualitást (többek között csecsemők álltólagos orgazmusait mérve), ma intézet viseli a nevét, könyve közkézen forgó tankönyv; csakúgy, mint John Money, a genderideológia megalkotója, akinek köszönhető az elgondolás, miszerint születésükkor a babák gendersemlegesek, csak később, a környezetük alakítja őket nőkké és férfiakká; mindehhez brutális kísérleteket végzett, például egy gyermek ikerpár egyik felét nemváltó műtétnek vetette alá, velük brutális szexuális kísérleteket is végeztetett, aminek eredményeképpen egyikük drogtúladagolásban halt meg, másikuk önkezével vetett véget életének.
Értelemszerűen ezek az információk nem forognak közkézen, állapítja meg a film. De nem csak a múlt, a jelen is bőségesen át van hatva a gyermekek irányában végzett propagandával. A már bemutatott Marci Bowers közli: abszolút nem aggódik amiatt, hogy a legfiatalabb – 16 éves – páciense esetleg éretlen lett volna a döntéshez, vagy nem fogta volna fel döntése súlyát és a kockázatokat. Michelle Forcier szerint „akkor van alkalmas időpontja a műtétnek, amikor a páciens úgy érzi, készen áll rá”, szóval lehet „egy gyermek a pubertáskor elején, ha megijed hogy elkezd nőni a melle vagy nagyobb lesz a pénisze”,
mert a hatásuk teljesen visszafordítható, és „úgy működnek, mint a szünetgomb zenelejátszás közben”.
Pedig a veszélyek nem elhanyagolhatóak, sőt. A filmben megszólal egy transznemű férfi, Scott (eredeti nevén: Kellie) Newgent, akit meggyőztek a nemváltásról, de nem tűnik elégedettnek: „biológiailag nő vagyok, aki hét műtéten és szintetikus hormonkezelésen esett túl, hogy úgy nézzen ki, mint egy férfi. De sosem válok férfivá valójában”.
Scott (Kellie) Newgent
Hozzáteszi: az igazság kimondása nem transzfób. Beszél szenvedéséről: tizenhét antibiotikumkúrán van túl, elvesztette az egészségbiztosítását, és ezekről a kockázatokról senki nem beszélt neki, ahogy arról sem, hogy a legtöbb transznemű a műtét után hét és tíz év közötti intervallumban öngyilkos lesz. „De ezt szerintük transzfób kimondani” – mutat rá.
Ahogy Miriam Grossman is kimondja: hazugság, hogy a pubertás megállítható és csak úgy újraindítható következmények nélkül. Ugyanis
– ám amikor Walsh ezzel szembesíti Michelle Forciert, ő csak „bántónak” nevezi a szóhasználatát, de érdemi ellenérve nincs, ellenben közli, ő igenis szakember, aki több száz hasonló gyerekkel foglalkozott már.
A gyerekek kapcsán más problémák is előkerülnek: a kanadai apa, akit azért zártak börtönbe, mert transznemű fiára eredeti neme alapján hivatkozott, a tény, hogy váláskor annak a szülőnek ítélik a gyereket, aki elfogadja a gyermek nemváltását, ellehetetlenített kutató beszél a genderideológia tudománypusztító hatásáról és azok karrierjének végéről, akik ezt nem fogadják el, s ott van az a tanár is, akit azért függesztettek fel állásából, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni a transznemű személyesnévmás-őrülethez.
Előkerül az a transznemű aktivista, aki magát farkasként is azonosítja, aki egy rajzfilmben fedezte fel a benne élő „belső farkast”. (Walsh kérdése is fergeteges: „töltött időt biológiailag farkasnak születettek között?”).
A belső farkas
Szóba kerülnek a transznemű sportolók, akik lényegében minden versenyben győzni tudnak a született lányokkal szemben – a megszólaló Selina Soule gimnáziumban adta fel sportkarrierjét, mert két transznemű osztálytársa ellenében nem lett volna esélye érvényesülni – de előkerül az elhíresült transznemű Lia Thomas esete is (róla munkatársunk, Csisztu Zsuzsa is forgatott filmet:
Míg Rodrigo-Heng Lehtinen transzaktivista közli Walsh-sel, hogy ebben semmi igazságtalanság nincs, hiszen a legtöbb transznemű sportoló nem nyer (a filmben természetesen láthatóan társaikhoz képest másfélszer akkora, férfias sportolók döngölnek a narrációja alatt lányokat a földbe különféle sportszámokban).
Lia Thomas sporttársa is beszél pár snitt erejéig, például arról, hogy aki szóba hozná, hogy a transznemű női sportolók méretes pénisszel használják a női öltözőt, transzfóbnak lenne bélyegezve és azonnal véget érne a karrierje. Ennek kapcsán látható még egy sikertelen interjú Mark Takano kaliforniai demokrata – überprogresszív – képviselővel, aki amint szembesítik ezzel a ténnyel, közli, hogy vége az interjúnak, és faképnél hagyja Walsht.
Mark Takano
Amikor Walsh ellátogat Kenyába egy ottani törzshöz, és olyasmiket kérdez tőlük, hogy vajon lehet-e egy férfi igazából nő, meg hasonlók, többnyire értetlen röhögcsélés a válasz (mint kamaszkorunkban). Csomó felvetést nem is értenek, mert szavuk sincs rá. A törzsnek elég egyértelmű az álláspontja, ami ebben hasonlatos a magyar alkotmányéhoz: az apa férfi, az anya nő. Nem mellesleg az emberek zöme heteroszexuális, és attól leszel fiúból férfi, hogy a feleségeddel gyermekeket vállalsz, majd gondoskodsz a családodról.
Aki képes Amerikában is válaszolni Walsh kérdésére, az
a fegyverboltos, aki ugyan pont az ellenkező felvetésre válaszol, nevezetesen hogy ő mitől férfi: „attól, hogy farkam van”.
A kérdésre pedig a legrövidebb, igaz, univerzális, esszencialista válasz, amit a filmbéli progresszívek szerint már csak néhány dinoszaurusz vall, az az, hogy nő az, aki annak születik. Ezen nem változtatnak a nemi szerepek, nem változtatnak a betegségek és rendellenességek, nem változtat az interszexualitás jelensége, nem változtatnak az érzések és nem változtat a sok gender-identitás sem. Ha pedig bárki nő, aki nőnek mondja magát, akkor ezügyben nem lehet hazudni, a fogalom pedig értelmetlenné válik. Bár lehet, hogy ez a cél. Amúgy a nemi szerepeket is jelentős részben biológiai eredetűek.
A Matt Walsh-féle filmből az derül ki, hogy az egész szélsőségesen baloldali, ideologikus és valóságtagadó genderdolog Amerikában bizony a teljes elitet felzabálta. S az amerikai szabadságfelfogás: miszerint a szabadságod addig terjed, amíg más szabadságát nem korlátozza – mennyire mélyen sérül azzal, hogy nem csak a saját identitásuk definiálásához követelnek maguknak jogot a transzneműek, de mástól is elvárják, hogy részt vegyen ebben a percepcióban – mutat rá Walsh.
Szóval itt egy másfél órás film, ami felteszi azt a nemrég még érdektelen kérdést, hogy „mi a nő?”, ami eleve mutatja korunk talajvesztését.
Tíz évvel ezelőtt sem tudtuk volna elképzelni, hogy egy ilyen kérdésre fel lehet fűzni egy másfél órás dokufilmet. Aztán kiderül, hogy a mai amerikai orvosi-pszichológiai-társadalomtudományos elit jelentős része nemhogy nem tud rendes választ adni a kérdésre, hanem még a kérdés feszegetését is eleve kínosnak, elavultnak, kellemetlennek tartja, és fészkelődni kezd miatta a székében – esetleg tanszékében. És a többségük nem azért, mert nem mer válaszolni, hanem mert
tényleg elhiszi, hogy „erről egy nőt kell megkérdezni, de egyébként nő az, aki annak mondja magát”, és fel sem merül benne e válasz abszurditása.
S végül: mondhatnánk, hogy mindez felesleges ijesztgetés, és hogy Magyarországon nincs relevanciája a témának – mondhatnánk, de hazudnánk. A közelben már mindenképpen itt kopogtat, a berlini progresszió a 14 év fölötti kamaszok nemváltását már engedélyezi, de bizonyos mélyprogresszívebbek hétéves korra vinnék le ezt a határt, mindenesetre van már gendersemleges híradójuk. S bizony itthon is vannak már jelei annak, hogy a genderideológia teret hódít, első körben a multiknál, van már gendersemleges mosdó és iránymutatás arról, hogy igenis a férfiak is menstruálhatnak, de állami fenntartású iskolában is volt kísérlet gendersemleges vécé kialakítására.
Matt Walsh provokatív filmje kétféle reakciót váltott ki: elhallgatást és felháborodást (az összehangolás nem sikerült hézagmentesen). Arról, hogy hogyan sikerült szóra bírnia interjúalanyait, akik egyébként hogyan és mi módon húznak hasznot akár bizonytalan kamaszok kés alá biztatásából, következő cikkünk szól majd – maradjanak velünk!
A Háttér Társaság érvelése pont azokat igazolja, akiket kritizálni szeretne. Egyébként meg nincs konszenzus arról, hogy az ő emberi jogi értelmezésük lenne a valódi. Szilvay Gergely írása.
Panama után Grönlandra is szemet vetett.
Bryan E. Leib meglepő történetet árult el családjáról.
Az ukrán elnök nekiment a német kancellárnak, amit Mark Rutte sem hagyott szó nélkül.
Az Economist is hasonló véleményen van.
Donald Trump gyors lépéseket ígér a Panama-csatorna visszavételére, a határzár megerősítésére és az ukrajnai háború lezárására.
Nagyon kevés kell a tragédiához, fontos az odafigyelés és a megelőzés, hogy a meghitt ünnep ne forduljon pokolira.
Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus a Mandinernek hangsúlyozta, hogy érdemes ebben az időszakban (is) végiggondolni, hogy miként vagyunk a kapcsolatainkban, hogyan szeretnénk megélni a szeretetet a tárgyi ajándékok mellett.
