Nyomja a tüdőmet valami úgy kora tavasz óta. Volt az a véres március, emlékeznek: akkor volt először négyszáz fölött az euró (most is ott van, hogy pukkadna meg, de legalább össze már nem omlik kéthetente), sehol nem tartottunk az uniós tárgyalásokkal, a Budapest-Varsó ösvényt jeges tappancsaikkal járhatatlanná taposták a nagyhatalmi mamutok, és az Ukrajnát és ukránokat segítő a háborút egyértelműen elítélő Magyarországot putyinfalovazták mindenhonnan.
Idehaza pontosan tudtuk már akkor is, hogy a szankciós kurzus, amire ráfordultunk, minden anyagi hátránya mellett még tökéletesen felesleges is.
De nem volt szövetségesünk, pénzünk, perspektívánk, csak igazunk.
Édesapám megkérdezte, meddig lesz minden nyálkás és bizonytalan a gazdaságban, mikor tegye fel odahaza a napelemet. Azt mondtam, hogy az uniós megállapodásig benne maradunk ebben a nyálkás mocsárban. Benne is maradtunk, a szankciók és energiaárak súlya alatt megroppant magyar költségvetés ledobta magáról az átlag feletti rezsicsökkentés elviselhetetlen terheit, bezárt ez, bezárt az, leálltak a beruházások, nem talált magára a forint, Battán leállt a finomító. Rosszkedvünk nyara volt. Nem is lett napelem.
A szankciópárti országokban most jön a feketeleves, őszhóban, télelőn. Az ő uniós pénzeiket nem fenyegette senki, devizájuk nem gyengült – leszámítva az euró-dollár árfolyam új, szörnyszülött formáját, azt a harminc százalékos mínuszt, ami Nyugat-Európában láthatóan senkit sem zavar. Tartottak a tavaly, tavalyelőtt kötött gázszerződéseik, már éreztek valamit az elmúlt év gázháborújából, nem volt számukra árhétszerező sokkélmény találkozni a piaci valósággal. Most, a gyárbezárások és gázkikapcsolások telén tapasztalják csak meg, micsoda pácba másztak bele.