Tényleg csak egymást ostorozva lehet szeretni ezt a hazát?

2022. szeptember 3. 21:45

Szűcs Zoltán Gábor
Mérce
A magyar progresszív hagyomány nagy múltra tekint vissza, és elenyésző kivétellel meglehetősen szenvedélyes affirmatív viszony fűzi a nemzet fogalmához.

„Fogalmam sincs, kik ezek az »urbánus politikusok« (kizárásos alapon az MSZP és az SZDSZ környékén vélem őket felfedezhetőnek) és mit jelent »megérteni a magyar néplelket«, azt se tudom, kik a »nemzetközi elitek«, de két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy a magyar progresszív hagyomány nagy múltra tekint vissza, és elenyésző kivétellel meglehetősen szenvedélyes affirmatív viszony fűzi a nemzet fogalmához. Aki olvasott már Hajnóczyt, Kossuthot, Adyt, Jászit, aki ismeri mondjuk Bibó István, Litván György vagy Szabó Miklós munkásságát, az tudja, miről beszélek. A másik, hogy ennek a progresszív hagyománynak nem ‘90 után lett része az elmaradottságtudat vagy a status quo szenvedélyes ostorozása, hanem több mint 200 éve, az is biztos.

Az »ugari« fordulat is vajon honnan ismerős? Adytól, persze. Ugyanő mondta azt is, hogy »Magyar bolyba sodort léttel sírom el, hogy nincs magyarság.« Ismerős? Hogy hogy tudja Gelencsér ezt a hagyományosan szenvedélyesen kritikus hangot lenézésnek nézni, az viszont nem egyszerű kérdés. Lehet, persze, ezt a hangnemet sértőnek találni, csak hát ugye pont a Momentum elnökének írása van tele meglehetősen sarkos kijelentésekkel, erős minősítésekkel, ami felveti a kérdést, hogy akkor pontosan mi is a baja a progresszív hagyomány hangvételével. Nekem egyébként van bajom ezzel a hagyománnyal (amelyhez valamelyest mégis tartozónak érzem magam), de ez a bajom ugyanaz Ady, Jászi, Szabó Miklós (e hagyomány képviselői) és Gelencsér Ferenc (e hagyomány kritikusa) esetében is: egymás megalázásából, kompromisszumképtelenségből nehezen lesz politikai közösség.

Tudom, persze, hogy amit a Momentum elnöke leírt, az sokak számára megélt személyes tapasztalat, ha nem is túl árnyalt leírása annak, amilyen Magyarország volt a 90-es években. Én ezt a tapasztalatot (az összes sérelemmel együtt, ami felhalmozódott) a maga helyén teljesen elfogadhatónak érzem. Viszont kicsit sajnálnám, ha valaki, aki olyan szerencsésnek mondhatja magát, hogy 1990-ben született, és még annyit se kellett átélnie ezekből az évekből, mint nekem – aki tévénéző kisgyerekként majd kiskamaszként néztem végig –, nemhogy azoknak, akik felnőttként küzdötték és szenvedték végig ezeket a sorsfordító éveket, ennyire ne legyen képes empátiát mutatni azok igazságai, tapasztalatai, értékei, eszményei iránt, akik a maguk gyarlóságai ellenére is végigcsinálták a rendszerváltást.

Nem voltak Bismarckok (hál’istennek), de én hajlamos vagyok emberi tisztességet és jószándékot látni olyan különböző emberekben mint Antall József, Göncz Árpád, Bod Péter Ákos és Békesi László, Botos Katalin és Kósáné Kovács Magda, Szabó Miklós és Szabad György, Solt Ottila, Ungár Klára és Csehák Judit. Nem egyformán kedvelem őket, a felelősséget sem egyformán osztom szét közöttük, de nem is ez a lényeg, hanem annak felismerése, hogy mi mind, így együtt, olyan sokféle emberként kell hogy közösen megoldjuk a problémáinkat.”

Nyitókép: Facebook

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 37 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés