Ott állnak a tüntetők a hídon, epekedve várnak egy vezérre, aki megmenti őket a könyvelőtől, az adótól meg az energiaáraktól, és a magyar ellenzékben csak nem mozdul meg semmi.
Egy hete hömpölyög a budapesti belvárosban egy alaktalan, amorf, terméketlen valami. Tüntetés? Nem az, mert nincsen célja. Felkelés? Nem az, mert nincsen vezetője. Bulika? Az sem, mert ilyesmik vannak rajta nők helyett.
Azt hiszem,
Ott állnak a tüntetők a hídon, és a maguk részéről a dolgot egészen komolyan gondolják. A jó célt kissé brüszk és kimódolatlan kivitelezésben szolgáló kata-módosítás ürügyén tüntetnek az úgynevezett rendszer ellen, a maguk szemszögéből nézve nyilván érte őket az elmúlt tizenkét évben ezer meg egy sérelem, minden nyomorukat kiviszik a hídra. Ott állnak szegények, és epekedve várnak egy vezérre, aki megmenti őket a könyvelőtől, az adótól meg az energiaáraktól, ideális esetben akár Orbántól is. Ha van a politikában olyan helyzet, amikor egy jól behatárolható választóközönség – konkrétabban: a katások azon, minimum százezres tömege, akiknek nem kata-károsultak, hanem boldog katások voltak, és azon 25 százaléknyi magyar háztartás népe, akik most szorongva simogatják a klíma és a villanybojler oldalát, hátha megkönyörül rajtuk és kevesebbet fogyaszt – csak úgy lövelli kifelé magából a feromonokat, az bizony most van.
A magyar politikai rendszer súlyos betegségére világít rá az, hogy a magyar ellenzékben ilyenkor csak nem mozdul meg semmi. Fásult háziúr módjára csak ülnek a karosszékben hálóingüket lengetve, nyomkodják összehamuzott pocakjuk mögött a telefont, sört nyeldekelnek és fogyasztják a magyar adófizetők készítette vacsorát. Azaz ugyanazt csinálják, mint tegnap és tegnapelőtt: elmondják, kiírják, lefilmezik, meginterpellálják és halálra napirendelőttizik az ország problémáit, mögéjük teszik, hogy mindennek az oka Orbán, felszólítják a miniszterelnököt, hogy csináljon már valamit, majd visszadőlnek a karosszékbe. Úgy viselkednek, mint békeidőben.
Az ország felett nagyjából most zártak össze a fekete fellegek. A mai gázárakban már benne van az a lehetőség, hogy esetleg Európának nem lesz télen elég gáza – annál rosszabb pedig, hogy nincs gáz, nem lehet. Az olajárakban már benne van az embargó. A forint árfolyamában már benne van az erős dollár, az energiakitettség, a háború, az EU-s megállapodás hiánya, a külkereskedelmi és az államháztartási deficit – ezekből már leginkább csak kifelé tudunk kecmeregni, befelé nemigen. Az élelmiszerárakban már benne van az energiaárak robbanása és a gyengélkedő forint – ahogy e két tényezőn enyhül a nyomás, úgy normalizálódik majd az élelmiszerpiac is. Már nagyjából látszik, hol van a gazdasági válság mélypontja. Ha a magyarok pénztárcájára leselkedő ezer veszély közepette nem szerel magára valamiféle csáberőt az ellenzék, a háborús sokkból helyreálló, ismét emelkedő pályára lépő, minden valószínűség szerint az EU-val is kiegyezett Magyarország fénysebesen húzza majd őket balra a választási tinderen.
Mint azt megtette most vasárnap is, csupa olyan helyen, ahol papírforma szerint fájnia kéne a rezsicsökkentés-csökkentésnek: kelet-magyarországi vidéki kisvárosokban, ahol a magyar átlagfizetésnél kevesebb pénzből nagy, régi családi házakat fűtenek az emberek.
a kormánypárt vitorlájából kifogja az éles politikai verseny adrenalinízű szelét, és elkényelmesíti a Fidesz-KDNP-t. Versenyhelyzetben a kormánypárt is jóval kevesebbet hibázik, mint nélküle.
Most volna az a pillanat, amikor a meg nem elégített fél fellázad, kiszáll a kapcsolatból, és valaki új után néz. Most lenne itt az ideje, hogy új emberek vonuljanak be a politikába hosszú, tömött sorokban, akár a létező pártok kötelékébe, akár új formációt létrehozni. Hiába nem kecsegtet az ellenzékiség ma Magyarországon túl sok perspektívával, az ellenzék nem fogja leváltani önmagát, semmirevaló megélhetési politikuspótlékainknak eszükbe nem jutna lemondani bármiféle mandátumról. Ha én ellenzéki lennék, szervezkedni kezdenék az egypártrendszer ellen – amit kerek e világon talán csak Szingapúrhoz hasonlatos módon nem a hatalom, hanem az ellenzék hoz létre.
Mert ha nem teszik, a magyar elégedetlenek új kedvencét – ország-világ megrökönyödésére – jelen állás szerint Toroczkai Lászlónak fogják hívni.
Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
Természetesen most sem voltak érvei.
Nem tudják teljesíteni a bürokraták elvárásait, sem pedig visszafizetni a felhalmozott politikai adósságaikat.
Azonnal Varga Juditról írtak a kommentelők.
Érdekes módon fejezték ki a nemtetszésüket.
Ennek a beismerése után nem fognak sokan szavazni a Tisza Pártra.
„Éppen ezért van szükségük a magyaroknak a mi szolidaritásunkra” – jelentette ki a korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes.
A csecsen vezető fiát kritikus állapotban szállították kórházba.
