Nem, az oroszok nem kötnek olyan békét, ami nekik rossz

Vannak dolgok, amik olyan egyértelműek, mint hogy reggel felkel a nap. Nincs belőlük túl sok, de azért akad. Ilyen evidencia például, hogy az oroszok nem úgy fognak békét kötni, ahogy az az ukrán elitnek és Olaf Scholznak pont megfelel. És nem,

Történetesen van pár orosz ismerősöm, abból a rétegből, amelyik se nem az agresszív orosz mindenhatóságra esküszik, se nem a nyugati mainsteam bő nyállal átrágott végtermékét használja föl újra meg újra. Ez a réteg a saját jól felfogott érdekéből Putyinra szavaz, bár sok esetben irtózik tőle, meg a rendszerétől is: jobban tisztában van a hátrányaival, mint ezeknek az embereknek a nyugati kritikusai, akik szerint az orosz valóságban élők tájékozatlanok és ostobák, ők viszont Londonban és Berlinben (és Budapesten) ülve kettővel tájékozottabbak és hárommal okosabbak.

Nincs időnk belemenni, miért támogatják Putyint, legyen elég egyetlen, bár jellemző motivációja ennek a hiperrracionális háttérnek: Putyin biztonságot hozott. Ezt ők így érzik, illetve érezték korábban.

A 90-es években, amikor orosz ismerőseim (újságíró, tanár, autószerelő, háztartásbeli stb.) felnőttek, a moszkvai és pétervári üzletekben nem volt étel (vagy nem volt pénzük megvenni), a bérházakban meg naponta robbantak kézigránátok a maffialeszámolások miatt. Putyin alatt van étel és nem robbannak kézigránátok.

Ehhez jön az, hogy az oroszok patrióták (nem, nem bunkó nacionalista agyhalottak, hanem patrióták) a hátuk közepére sem kívánták Putyin borzalmas háborúját, de ha arról van szó, hogy a hibás döntés után ki mellé álljanak (erkölcsileg, és ha kell, fizikailag) egy leendő békekötés során – miután az elmúlt években minden lehetséges fórumon porig alázta országukat az összes „toleráns” nyugati állam vezetése (tisztelet a kivételnek), miután a seggükbe telepítették az amerikai fegyvereket és ilyen, vagy olyan eszközökkel megszállták az úgynevezett „közelkülföldjüket”, a legalapvetőbb orosz érdekeken átnézve, és miután kutyába se vették az ukránok az orosz kisebbséget  –, akkor nem fognak habozni.

De nem bonyolítom, mert nincs is mit: jöjjön a rövid történet, ami eszembe jutott Olaf Scholz napi kinyilatkoztatásáról, meg arról, hogy a csúfos megvalósulás felé tartó olaj- és gázembargó hogyan csapta szét az európai átlagember életét pár hét alatt. Azokét az emberekét, akiknek a védelme lett volna az uniós vezetők feladata.

Említett orosz ismerőseimmel italoztunk a konyhámban 2015 környékén. Először arról ment a vita, hogy a sózott hal nyers, vagy nem nyers: szerintem nyers, ők meg vígan ették (ezt azóta sem értem). Aztán arról volt szó, hogy melyik országok a gazdagabbak: a németek, az osztrákok, a hollandok, vagy az oroszok. És akkor megértettem: itt (is) szakadék nyílik az orosz és az európai gondolkodás között. Azzal jöttem, hogy életszínvonal, meg egy főre jutó GDP, meg egy főre jutó szabadidő, ők meg egyre hangosabban nevettek. Ezeknek az országoknak nincsen semmije, mondták. Le kellett ülnöm. Nincsen semmije? Ilyesmiket mondtak:

Különben is, mi már megszoktuk a nélkülözést.” Ezt nem hiszem el, gondoltam, a prosztó oroszok bevonultak a konyhámba és a boromat isszák, miről beszélnek ezek?

Egyszerűen nem értettem, miért nevetnek ezek a nyers, ezek a más, ezek a valahol csodálatos és valahol igénytelen, végtelenül indulatos és végtelenül nyílt szívű, néha bután es néha felemelően patrióta emberek: az oroszok. Nem értettem, mit nem értenek azon, hogy életszínvonal értelmében le vannak győzve. Nem értettem, miért nem értik, hogy a Nyugat gazdagabb és valahol ennek okán bölcsebb, mint ők. Szóval nem értettem, miért nevetnek.

Most már értem. Csak én nem nevetek. Mert úgy tűnik, igazuk volt. Mert úgy tűnik, többféle gazdagság van.

És amikor láthatóan széthullóban a komplett uniós gazdaság, amikor kompomisszumra, kompomisszumra és még több kompomisszumra volna szükség, akkor ilyet mond Németország első embere: „Oroszország számára nincs más út, csak egy olyan megállapodás Ukrajnával, amit az ukránok el tudnak fogadni.” Magyarul azt várják az oroszoktól, hogy visszapasszoljanak mindent. Mert nincs más út. Mert jogilag, meg erkölcsileg...

Szóval de, van más út, sőt, kizárólag más út van. Mert az oroszok, vagyis

hogy ki hal meg és ki nem, és hogy ki kit nevez éppen háborús bűnösnek, ki hal éhen Afrikában, ahogy az sem érdekli őket, hogy a francia, német, vagy neadjisten magyar plázákban mennyivel csökken a vásárlóerő. Nem az arányosság érdekli őket, hanem a saját igazuk. Hogy joguk van-e hozzá? Döntse el más. Egy háború egész egyszerűen nem lehet jogos, sőt, és bicskanyitogató is bizonyos szempontból, de a lényeg az kell legyen, hogy hogyan lehet minél hamarabb, a nagyhatalmak bevonásával lezárni azt és tartós (!) békét hozni. De mintha nem ez lenne a cél!

Ha pedig nem a konkrét valóságból indulunk ki, vagyis nem számolunk a Putyin mögött álló orosz átlagember sértettségével, világszemléletével és dühével, hanem kizárólag arra várunk, hogy majd az „ostoba oroszok megtanulják hol a helyük”, akkor keservesen csalódni fogunk. Egy félvilágnyi országot ugyanis nem lehet legyőzni, csak megegyezni lehet velük, ha komolyan gondoljuk a következő pár száz évet. (Meg úgy általában, az életet.) A békéhez mindenkinek engedni kell.

Fotó: MTI/EPA/ANATOLIJ MALCEV