„Magyarország sikeres lázadó” – Ábrahám Róbert a Mandinernek

(nyitókép és fotók: Mátrai Dávid / Mandiner)

Melegítsünk be talán néhány gondolatindító fogalommal. Egyelőre csak rövid válaszokat kérek, aztán majd kifejted.

Oké.

Kereszténység.

Túl keveset beszélünk Istenről

Zene.

Az egyik legalábecsültebb és mégis az egyik legerősebb fegyver.

Magyarország.

Lázadó. Ráadásul Magyarország sikeres lázadó (nevet).

De lássuk akkor az aktualitásokat. Hogy élted meg, ami a Pesti Tévénél történt?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett. Benne volt a pakliban, no nem azért, mert nem lett volna elég jó, egyszerűen ez egy próbaprojekt volt.

Várható volt, hogy lesz egy kifutása, a tulajdonosi kör pedig úgy döntött, hogy ebben a formában ezt így nem éri meg neki folytatni. 

Akkor nem vagy most egzisztenciális válságban?

Mindig igyekeztem úgy élni, hogy ne verjem el a pénzt, amit megkeresek. Készültem arra, hogy ha az „a” verzió megszűnik, legyen „b”. Egyébként az elmúlt két évben rengeteg dolgot tanultam szakmailag. Bárki mondhat bármit erről a televízióról,

Ezt egyébként ellenzéki médiumoknál nem tapasztaltam, hogy ilyen szabadság lenne. És volt egy kétéves lehetőségem arra, hogy kipróbáljam magam egy tévé stúdiójában, ez egy nagyon nagy dolog. Műsorvezetőként kezdtem, majd ez kiegészült egy naponta jelentkező zenés élő műsorfelelős szerkesztésével is, amiért nagyon hálás vagyok, mert rengeteget tanultam. És visszaigazolást is kaptam, például a búcsúbulin nagyon jólesett, amikor megköszöntem az elmúlt két évet a közönségnek, Kozma Imre atya, akit én rendkívül nagyra tartok, kérte a tömeget, hogy „ne engedjék el ezt az embert”. Elképesztően megtisztelő volt, és nagyon jólesik, hogy így megszeretett. Emlékszem rá, mikor a tévé folyosóján első alkalommal beszélgettünk Robespierre-ről és a francia forradalomról, meg az akkor alakult titkos társaságokról, ami, mint kiderült, mindkettőnk egyik nagy szenvedélye. Az a legfurcsább, hogy amikor megjelent a hír a sajtóban, hogy megszűnik a tévé, egy óra sem telt el, és megjött az első ajánlat. Soha nem kaptam annyi ajánlatot, mint abban az egy hétben, volt podcast ajánlat, tévés ajánlat, volt, aki be akart szállni a korábban elég jól futó YouTube-csatornámba, amit a televíziós munkám miatt jegeltem. S nem csak jobbról, a zenei vonalon balról is kaptam amúgy felkérést.

Pedig a fősodor nyilvános reakciója nem feltétlenül tükrözte ezt.

Nem, sőt, sokszor igen méltatlan módon adtak ennek hangot. Azért olyanokat állítani, hogy az ott dolgozó embereknek nem volt karaktere, meg hogy nem tudják, mi az, hogy organikusan valamit felépíteni.

Sőt, nálam organikusabb kevés van, és nem, hogy segítség nem volt az elején, de ahol csat tudtak, próbáltak keresztbe tenni. Nekem soha egy fizetett hirdetésem vagy sajtómegjelenésem nem volt, mégis egyszerre választott meg a 24.hu és a Kossuth rádió is a 2017-es év vloggerének. És ugyanezt teszem most is, a tévé után is ugyanebben a karakterben élek tovább. Kicsit kilógok mindenhonnan ezzel, persze.

A Pesti TV-ből is?

Ott is kicsit kakukktojás voltam, mert persze a nyelvezetünkre is jellemző volt a kőkemény, vegytiszta és teljes pályán letámadó kritika – ez egyébként egy érdekes kísérlet, mert Amerikában jól működik a műfaj, ez egy legitim stílus –, de rám talán kevésbé. Én mindig jobban hittem a művészi kritikában és az elegáns odaszúrásban, a fanyar, de szépen becsomagolt kritikában. Persze nem is biztos, hogy a magyar közönség készen állt az előbbire. De a Jesziék (Jeszenszky Zsolt műsorvezető, alapító – a szerk.) részéről ebben volt egy nagyon erős meggyőződés. És dac.

Dac?

Igen. Az egyoldalúságra vonatkozó kritikákat amúgy – részben – el tudom fogadni, de az egész tévé egy dacos reakció volt arra, hogy ha a másik oldal megengedheti magának ezt a teljes pályás, letámadós kritikát, akkor mi is, és nem kell látszatgesztusokat sem tenni. Mi ezt vállaltuk. Ami meg az egyoldalúságot illeti, ilyenkor elmondtuk: a sztori másik felét megírják, elmondják úgyis mások, akik meg ezért vannak. Mondjuk velem előfordult olykor, hogy önkritikát gyakoroltam, akár magammal, akár a mi oldalunkkal szemben, de tagadhatatlan, hogy nem törtem kezem-lábam a gesztus gyakorlásért. Én egyébként is összességében nézem a dolgokat, és

Korábban egyszer indultál választáson egy nagyvárosban...

Igen, Győrben. De az egy médiahack volt. Akkor bukott ki a Borkai-ügy, és bár akkor is jobboldali voltam, de ez kiakasztott. Nem az, hogy politikust láttam szexelni nőkkel, hát Istenem, hanem hogy amikor felrendelték raportra Budapestre, még volt pofája magánrepülővel érkezni. Másrészt megnevettetett, hogy az ellenzék annyira béna volt Győrben, hogy még egy ilyen helyzettel sem tudott mit kezdeni, szóval poénból elindultam, és amíg nem került nagyon sokba, csináltam.

Vicces lett volna, ha még meg is választanak.

Attól azért nagyon távol álltam. Meg, komolyra fordítva a szót, egy nagyvárost nem lehet vezetni párttámogatás nélkül, az nem egy one-man show, eleve a megválasztáshoz is kell egy rakat aktivista. De igazából nincsenek is ilyen ambícióim.

Szóval nem leszel Ali G, aki bemegy a Parlamentbe és mindenkit elrendez. Pedig szerintem viszonylag sok feketeöves kommentelő azt gondolja, hogy ez lenne a recept.

Láttunk már ilyet többet is. Az egyiket Jakab Péternek hívják.

Tudsz legalább néhány ellenzéki politikust mondani, aki nem ez a kategória. 

A most aktív ellenzéki politikusok közül egyet sem. És aki nem óegygé-szemüvegen át nézi a világot, még akár ellenzékiként is el tudja fogadni, hogy

mindenre alkalmatlan, és semmiben sem jobb a másik oldalnál, a legkevésbé azokban a dolgokban, amiket a leghangosabban kritizál. Egyébként a visszavonultak között Schiffer Andrást mondanám, ellenzéki karakterként pedig, akik gondolnak is valamit a világról, Hont Andrást meg a Ceglédi Zoltánt, nem lepődnék meg, ha négy vagy nyolc év múlva egy új párt élén látnám őket Vona Gábor társaságában.

Ők mitől hitelesek?

Mert jelenleg úgy kritizálják a kormányt, hogy közben elismerik annak sikereit, és alternatívát is keresnek, és rá tudnak mutatni a kormány mellett a jelenlegi ellenzéki formáció hibáira is, vagyis jobbat akarnak annál.

Semelyik pártnál nem szokás a hangos önkritika, úgy egyébként a jobboldalon sem.

Amikor bizonyítottan kiderül valami, ott fejek hullanak, és ez nagyon fontos különbség. A politika maga egy demagóg műfaj, maga a mocsár, a korrupció meg nem ma esett be az ajtón. Már Nabukodonozor idejében is megemlékeztek a korrupt hivatalnokokról az írások.  Szóval, nincs új a nap alatt, és ez nem magyar sajátosság, hanem a hatalom mindenkori természete. Vagy előszedhetném a nagy kedvencem, Niccolò Machiavellit és az örök kérdést, lehetséges-e tiszta úton hatalmat gyakorolni, vagy inkább a végeredmény a fontos. Szerintem utóbbi. 

Jót tesz egyébként a kormánynak, hogy nincs potens ellenzék?

Nyilván nem, mert így hajlamosak lehetnek a kormánypártokban azt gondolni, hogy minden, amit tesznek, tökéletes, hiszen a szavazók visszaigazolják a fülkékben. Szerintem tökös ellenzék kéne, amelyik jogos kritikákat fogalmaz meg, és ezzel javítja a kormányzás minőségét, de ma ez utópia.

Ehelyett belementek mindenféle kompromisszumokba. Az összes új kezdeményezés besétált az összefogás-csapdába, még a Kétfarkúak is, ezt már MZP tudta elérni, nyomásgyakorlással, hogy miattuk győz majd a Fidesz. Részben engedtek neki, ezzel elvesztették a tiszta identitásukat.

Önmagában a szövetségkötés elvenné egy párt identitását?

Nem önmagában, hanem amikor a hatalom érdekében beáldozza a szavazóit, és próbál összegyúrni homogénná olyan ideológiákat, amelyek egyáltalán nem férnek össze. Vagy totálisan irányt vált.

A Fidesznek is szokás felróni, hogy irányt váltott, ha ebből indul ki, hiszen klasszikus liberális, vagy nemzeti liberális pártból lett meghatározó konzervatív erő.

Vagy éppen a fogalmak cserélődtek meg, lehet, hogy amit akkor liberálisnak hívtunk, ma a konzervatívok testesítik meg. Végül is ki áll a szólásszabadság mellett mondjuk a big techhel szemben? A konzervatívok. Melyik oldal mondja azt, hogy – bizonyos jogi keretek között – de mindenki úgy élje az életét, ahogy akarja? A konzervatívok. Vagy éppen a tudomány mellett, teszem azt, alapvető biológiai tény: két nem van és pont. És ki az, aki megmondaná, hogyan éljünk? A liberálisok. Ki akarja elhallgattatni a tőle eltérő véleményeket ezzel a cancel culture-ös marhasággal? Megint a liberálisok. Apropó, ha már itt tartunk, szokás liberális oldalon a fideszeseket lebirkázni, de kinek van ugyanaz a profilkép-kerete mindig az aktuális dologgal, most éppen az ukrán zászlóval? Naná, hogy az ellenzékieknek.

És van még bennük egy nagy közös pont, hogy mindannyian fennhéjázóan beszélnek a másik oldalról, és azt gondolják, hogy ők valami, nem is tudom, milyen magasztosabb életforma, akinek jogában áll egyébként lenézni, és mindenben megítélni mindenkit, aki nem tartozik a köreikbe.

Ha már körök: érdekesen indult a pályád a médiában, nem mással, mint magával Vágó Istvánnal. Most nem vagytok túl jóban. Beszéltek még?

Nem, abszolút nem beszélek a Pistával; a saját szájíze szerint próbált tálalni egy történetet, ami nagy vonalakban majdhogynem helytálló, de éppen az apróságokban, amikben megmásította, nem az. Nem titok, hogy engem annak idején egy versemet elolvasva kezdett beszélgetni velem, aztán találkoztunk személyesen és de facto mentorommá vált. Évekkel később, amikor már a Pesti Tv-nél dolgoztam, került elő és kezdte fejtegetni a saját oldalán egy kommentben, hogy engem ő fedezett fel, majd az Osváth Zsolti kanapéján beszélt erről részletesebben, s hogy

Merthogy ki gondolta – fogalmaz – hogy én például nem támogatom az egyneműek házasságát, valamint, hogy vallásos vagyok. Pedig ezeket a dolgokat már a legelején tisztáztuk, hogy van köztünk egy ideológiai különbség, hiszen az ő pártja, a DK éppen ekkor kezdte ezeket felvállalni. Ennek ellenére azt mondta, tud velem dolgozni és foglalkozni, és amit ő próbált nekem tanítgatni, annak nem volt szoros kötődése a politikához. 

És te tudtál Vágóval így dolgozni?

Akkoriban én azt feltételeztem magamról, hogy egy konzervatív-liberális fazon vagyok, kicsit Ady Endre nyomdokain próbálva lépkedni, aztán később rájöttem, hogy pont fordítva, én egy progresszív konzervatív vagyok, akinek az alapja mégiscsak a konzervativizmus és egyébként vállal néhány kérdésben progressziót.

Például?

Számomra a család fogalma, a gyökerek tisztelete mindig olyan kérdések, amikben nem nyitok vitát, minden másban hajlandó vagyok vitázni. Egyébként nem feltétlenül Vágó miatt nem működött a dolog, hanem az őt körülvevő emberek álltak tőlem annyira távol világnézeti szempontból, hogy nem tudtunk volna együttműködni, ezt meg is mondtam neki, hogy nem érzem magam jól ebben a miliőben, és ezért álltam tovább, nem egyszerűen csak eltűntem, ahogyan ő célzott rá. Inkább emberileg adott sokat, nem feltétlenül szakmailag: hogy dicsért folyamatosan, amikor dicséretet én korábban soha nem kaptam meg senkitől, hogy tehetséget látott bennem, szóval ezek mind jólestek tőle, emberileg nem volt vele problémám és most sincs. Az rosszul esik, hogy a semmiből így belém túr egy kicsit, de nem fogok tiszteletlenül visszaszólni. Ha bárki megnézi a korábbi posztjaimat vagy közvetlenül utána a videóimat, láthatja, hogy még például nem is került még szóba nálam mondjuk az antikommunizmus, de beszéltem róla, hogy hogyan rabolták ki szerintem József Attilát a kommunisták.

Viszont Franciaországot homogenizálta, a külső támadás és a forradalmi terror korábban aligha franciának nevezhető területeken indította be a teljes asszimilációt. És Ukrajna kapcsán is van egy ilyen meglátás, hogy valami hasonló történik, már persze a negatív részekről, teszem azt, Kárpátalja népességcseréjéről nem szokás beszélni…

Miközben minimális áldozattal lehetett volna ezt kompromisszummal rendezni, mégsem akarták, mert aki ezt az egészet szponzorálja, annak nem ez volt a célja. Így maradt az elhúzódó háború, aminek lehetnek ilyen hatásai is.

Az orosz hadsereg sem áll a helyzet magaslatán.

Ők valószínűleg úgy voltak ezzel, hogy megjelennek, és a félelemtől becsinált ukrán hadsereg majd megadja magát, de ez a blöff besült. Gondolom az amerikai titkosszolgálatok jobban működtek az orosznál. De hadd mondjak valamit, ami magyar szempontból érdekes szerintem Ukrajna kapcsán. A sajtó ellenzéki része folyamatosan azzal vádolja a jobboldali sajtót, hogy Orbán Viktorral szemben semmilyen kritikát nem fogalmaz meg – ami egyébként nem igaz –, addig tessék megnézni, ők hogyan hordozzák a tenyerükön Zelenszkijt. Ha létezik szolgalelkűség azt a Telex és a HVG hasábjain kell keresni, amikor kritika nélkül veszik át az ukrán propagandát, még arra is figyelnek, hogy a fények hogyan vannak beállítva egy fotón róla, mindenképpen próbálják valahogy mitizálni őt. Nekem ez a legszembetűnőbb.

Itthon viszonylag sűrűn szokás rásütni az oroszpártiság bélyegét azokra, akik nem feltétlenül vannak oda az ukrán politikáért sem.

Ez a világ legnagyobb csúsztatása. Elég, ha csak magamra tekintek: ha valaki, én nem vagyok oroszpárti, kicsi mértékben sem. Számomra Putyin ugyanolyan véreskezű gyilkos, mint akár Zelenszkij vagy Bush volt. De az ukrán színjátszástól kifordul a gyomrom, meg attól, ahogyan a magyar ellenzéki média erre reagál, az áldozatképzésre.

Korábban verset említettél. Rendszeresen írsz?

Ma már nem, de volt egy hosszú időszak az életemben, mikor naponta írtam verseket, prózákat, még egy novellába is belefogtam, de aztán félbehagytam, de feltett szándékom, hogy idén nyáron befejezem. 

Miről fog szólni?

Egy hányatatott sorsú kisfiú történetét mutatja be, aki a múltszázadfordulón egy budapesti pályaudvarról Párizsiba szökik karácsony éjszaka. És ezen az éjszakán a vonaton utazva teljesen megváltozik az élete. Az lesz a címe, hogy “A Gare de Lyon titka”. És az sem kizárt, hogy mellé még egy verseskötettel is kijövök. 

Ha már sorsok.. A magánéletedről keveset tudni. Ebben a témában mennyire vagy nyitott, vagy éppen zárkózott?

Lehet rólam tudni, hogy többszörös apuka vagyok, és van egy csodaszép feleségem, akivel 20 éves korunk óta vagyunk együtt teljes boldogságban. Szó nincs arról, hogy rejtegetném a családomat, de mi Szilvivel nem árucikként tekintünk a gyerekekre. Egyébként is, aki nem tudja manapság külön választani a szerepléseit és a civil életét, az könnyen azon kaphatja magát, hogy pár bulvár címlapért cserlébe kiárusította mindenét, amije van. Vannak, akik ilyenkor csak kiégnek legbelül, és vannak sajnos olyanok is, akiknek a tragédiája épp ezen címlapokon teljesedik be.