Kissinger esete az ukrajnai háborúval – realizmus a maximumon

2022. május 28. 20:01
Jövőre már 100 éves lesz a világ legidősebb külpolitikai guruja, de szavai ma is az egész életében képviselt, pőre realizmuson alapulnak – az ukrajnai háború esetében is.

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Kissé eltérek cikksorozatunk megszokott tematikájától, és nem közvetlenül az orosz-ukrán háború közvetlen vagy tágabb következményeit, hanem egy élő intézményt,

az 1923-as születésű és még mindig aktív (!) Henry Kissinger hatását mutatom be,

nagy vihart kiváltó szavaira reagálva.

*

Mit is mondott Davosban az egykori amerikai külügyminiszter? Hangsúlyozta, hogy Oroszország 400 éven át Európa nélkülözhetetlen része, és az európai erőegyensúly garanciája volt. „A tárgyalásoknak a következő két hónapban meg kell kezdődniük, mielőtt ez olyan felfordulást és feszültséget okoz, amelyet nem lesz könnyű leküzdeni. Ideális esetben a választóvonalnak a status quo ante-hoz való visszatérésnek kellene lennie. A háború folytatása ezen a ponton túl már nem Ukrajna szabadságáról szólna, hanem egy új háborút indítana maga Oroszország ellen” – fejtette ki Kissinger.

Az európai vezetőknek Kissinger szerint nem szabad szem elől téveszteniük a hosszabb távú kapcsolatot,

és nem szabad megkockáztatniuk, hogy Oroszországot állandó szövetségre kényszerítsék Kínával.

„Remélem, az ukránok hősiességéhez bölcsesség is társul” – mondta, hozzátéve híres reálpolitikai érzékével, hogy az ország számára a megfelelő szerep inkább a semleges ütközőállam lenne.

*

Nixon és Ford amerikai elnökök külügyminisztere és nemzetbiztonsági tanácsadója olyan – túlzás nélküli világrengető – külpolitikai döntések kidolgozásában és megvalósításában vett részt, mint a 1972-es ping-pong diplomácia néven elhíresült megállapodás a Kínai Népköztársasággal, vagy az 1973-as párizsi békeszerződés, amely véget vetett az amerikai részvételnek a vietnámi háborúban. Főművéről, a nukleáris háború kirobbanásának esélyét csökkentő, 1969-ben indult enyhülésről nem is beszélve, amely jelentősen csökkentette a feszültséget a Szovjetunió és az Egyesült Államok között.  

A német középosztálybeli zsidó családban született Kissinger 1938-ban érkezett az USA-ba, ezért tapasztalatait és hátterét tekintve kissé meglepő, hogy pont a mentora, Nelson Rockefeller legyőzésével frissen konzervatívvá váló Republikánus Pártban találta meg a helyét és számításait.

Mindettől függetlenül

egész élete a Realpolitik, a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartásáról szólt.

A már fiatal korában sikeres író külpolitikai témájú könyveiben is visszaköszön ez a gondolat: doktori értekezésében a napóleoni háborúk után, a Metternich által a Bécsi Konferencia során kialakított európai békerendszert méltatta. Szavai szerint nem az a fontos, hogy milyen politikai töltete volt, hanem hogy világos volt és stabil. 

Ez a törekvés egész életét végig kísérte, és tetten érhető 1957-ben kiadott „Az atomfegyverek és a külpolitika” című könyvében is – ugyanis a többek között az abban felvázolt elvek nyomán megalkotott Rugalmas Reagálás néven elhíresült koncepció is egyértelmű vonalakat szabott egy esetleges szovjet-amerikai közvetlen katonai konfliktus esetén.

Az amerikai külpolitikára már az ötvenes évektől jelentős hatást gyakorló, rendkívüli megfigyelőképességéről elhíresült professzor munkájára a hetvenes években nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként tette fel a koronát. A Mao Ce-tunggal létrehozott történelmi megállapodás a két kommunista atomhatalom közötti ellentétet használta ki. Felismerve az elhúzódó vietnámi háború költségeit, tető alá hozta az amerikai kivonulást, amelyért komoly nemzetközi visszhangot kiváltó módon Nobel-békedíjat kapott. Az elhangzott kritikák Kissinger kíméletlen realizmusának szóltak. A külügyminiszter ugyanis fenntartás nélkül támogatta a baloldali ellenzékiek ezreit kivégző és megkínzó dél-amerikai diktatúrákat, illetve a Ciprust kettészakító török inváziót. Pragmatikus hozzáállása nagyban hozzájárult az 1979-es egyiptomi-izraeli békekötéshez vezető Camp David-i megállapodás létrejöttéhez.

Leköszönése után az üzleti életbe vonult vissza,

és több nagy sikerű könyvet jelentetett meg – köztük a több mint 900 oldalas (!) Diplomáciát 1994-ben, amely a mai napig meghatározó alapműve a területnek. Az egyensúly, a történelmi előzmények és a hosszútávú következmények apostola sosem rejtette véka alá véleményét, amely sokszor szembement a hivatalos amerikai állásponttal. Megnyilvánulásai tökéletesen megfeleltek az „érted aggódom, nem ellened” koncepciónak, legyen szó Koszovó függetlenségének ellenzéséről, vagy az amerikai-kínai kapcsolatok rosszabbra fordulásáról alkotott lesújtó véleményéről.          

És itt el is érkeztünk a nemzetközi kapcsolatok doyenjének legutolsó megnyilvánulásához, amelyben ukrán területi engedményeket sürgetett, Oroszország európai történelemben betöltött kiegyensúlyozó szerepét emlegetve.

 

Ez utóbbival nemcsak az egyre agresszívabbá váló, és már maffiaszerű zsarolásoktól sem visszariadó ukrán vezetés rosszallását kiváltva.

Pedig a jövőre százéves, de szellemileg teljesen fitt valamikori külügyminiszter csak az egyértelműt mondta ki,

rámutatva a nyugati álláspont átgondolatlanságára és álszentségére.

Ha a NATO komolyan gondolta volna Ukrajna megvédését, akkor már a fokozódó feszültség idejében biztonsági garanciákat kellett volna adnia számára. Ami pedig az átgondolatlanságot illeti, a nehézfegyverzet szállítása körüli problémák, illetve a konfliktus globális élelmiszerbiztonságra gyakorolt hatása az első pillanattól egyértelmű volt számos szakértő számára.

Csak éppen hangjukat nem hallották meg, nem hallgatták meg a mindent jobban tudó európai vezetők. Amikorra azonban a nukleáris háború veszélye, valamint az egyértelműen éhezéstől fenyegetett százmilliók hangja elviselhetetlenné vált a világ számára is, csak akkor kezdtek bele az EU vezetői valamiféle megoldás keresésébe.

Az egyszeri szakember meg a fejét fogva nézi az eseményeket, és azon gondolkozik, hogy Bölcs Európai Vezéreink egyszerűen elaludtak a kormánynál, vagy egyszerűen nem is értik mi történik ezeken a viharos vizeken. Egy dolog bizonyos: bár Kissinger régóta nem gyakorol közvetlen hatást az világpolitikára, megkérdőjelezhetetlen tapasztalata és ebből fakadóan később nagyrészt beigazolódott jóslatai miatt szavai közelebb hozhatják e pusztító konfliktus végét.     

 

Fotó: John MACDOUGALL / AFP 

Összesen 78 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés