Romos műemlékvédelem vagy újjáépülő történelmi örökségünk?

Átadás előtt áll Budapest egyik meghatározó jelképe, a Citadella. A hat éven át tartó építkezést követően egy újabb ikonikus műemlék – ráadásul budapesti épület – méltó felújításának lehetünk tanúi. Az erődrendszer a magyarok, a Budán és Pesten élő esetlegesen forrongani szerető lakosság megfélemlítésére épült a szabadságharc leverése után, Haynau parancsára, a rossz kisugárzása pedig a szovjet megszállás alatt is átjárta a helyet, igazi funkcióját, turisztikai attrakcióját egészen mostanáig nem sikerült megtalálni.

A Budai Vár nagy ívű rekonstrukciós munkái, a Kossuth tér átalakítása és a Citadella mostani megújítása egyöntetűen jelzik, hogy a jelenlegi kormányzat szívén viseli a történelmi műemlékeink felújítását és ha ehhez hozzávesszük, hogy 2016 és 2023 között a Nemzeti Kastély és Várprogram keretében 18 kastély és 16 vár újult meg, illetve hogy az elmúlt években több ezer műemlék került végre méltó állapotba, akkor nyugodtan kijelenthetjük a II. világháború befejezése óta nem látott műemlékvédelmi felújítások valósultak meg az elmúlt 10 esztendőben.

melynek megfogalmazásai sértettséget és ókonzervatív műemlékes szemléletet jelenítenek meg és a legfőbb programelemei egyértelmű visszalépést jelentenek a hazai műemlékvédelem szempontjából.

Nagyon fontos szemléleti kérdés és a TISZA párt programelemével kapcsolatos kritikám jó része erre épül, hogy kiket is tekintünk hazai műemlékvédelem letéteményeseinek, a korábban szakmai értékekkel bíró, ám a 80-as évektől egyre inkább hatóságot játszó Műemlékvédelmi Hivatal dolgozóit vagy az építészeti örökségünkkel foglakozó építészeket, mérnököket, turistákat, családokat, szóval a történelmünk és műemlékeink iránt érdeklődő embereket, azon dolgozó szakembereket.

Mert a kettő nagyon nem ugyanaz, hiszen kétségkívül fontos, hogy épített örökségünket féltő figyelemmel gondozzuk, és minél több értéket megőrizzünk egy-egy műemlék épületből, ugyanakkor maga a műemlékvédelem nem lehet öncélú és merev, hiszen egy pusztuló, használaton kívüli műemléket pont egy funkciót találó, a műemléken adott esetben kisebb beavatkozást igénylő beruházás menthet meg a további pusztulástól. Természetesen az átalakítási határok mértéke minden esetben tűri a vitát, de az utca embere szívesebben néz, egy nem teljesen a velencei charta szellemében felújított, de élettel megtöltött műemléket, mintsem egy tovább pusztuló romhalmazt.

A közhatalomra törő ellenzéki párt programja szerint „már nem létező épületek vasbetonból kiöntött utánzataira, azaz replikagyártásra megy el a közpénzmilliárdok java…” Valóban, ahogy közpénzmilliárd eurók és zlotyk mentek el Drezdában és Varsóban a városok újjáépítésére, de valahogy az ott nem jelentett gondot, ahogy a velencei Szent Márk tér, földrengésben összedőlt híres harangtornyának újjáépítésénél is természetes volt a nemzetközi példákat nem ismerők által kárhoztatott vasbeton használata.

A németek által porig rombolt Varsóban már a háború után egyértelműen állásfoglaltak az Óváros helyreállítása mellett és bár itt is felmerült hogy meghagyják mementónak a romokat, de ahogy Jan Zachwatowicz, a projekt egykori műemléki felügyelője is nyilatkozott „a jövő nemzedékének nincs szüksége egy használhatatlan, maximum gyomok és gyíkok sütkérezésére alkalmas rommezőre, de egy élő és teljes képet adó építészeti jelre nagyon is szüksége van”. A berlini fal leomlása után az egykori NDK területén is hozzákezdtek a helyreállításnak, elsőként, 1992-ben, a szocializmus alatt mementóként meghagyott, kőhalmazból álló Frauenkirche újjáépítése kezdődhetett el, majd az újjáépítést szervező polgári egyesület az ottani kultúrharcot sikeresen megvívva, az emberek elsöprő támogatását megszerezve nekilátott Neumarkt, a belváros újjáépítésének is. Drezda azóta is újjáépül a helyiek örömére, a sötét szobákban ülő „progresszív műemlékvédelem” apostolainak nagy-nagy bánatára...

A kultúrharc azonban itthon még mindig tart, és úgy látszik a TISZA párt is inkább romokat látna szívesen a Budai Várban, mintsem – valóban a kor technológiai színvonalának megfelelő vasbeton alkalmazásával – újjáépült Lovarda és Főőrség épületét, vagy az egykori Vöröskereszt székház csodálatosan helyreállított épületét, olyan a háború után még nyugodtan megmenthető épületeket, amelyeket az egyesek által nagyra becsült műemlékes idők alatt, az ötvenes-hatvanas években bontottak el a kommunisták.

Nos az annyira helyreállt, hogy a kormányzati struktúrában jelenleg egy 90 fős műemlékvédelmi helyettes államtitkárság, kettő, a fejlesztésekkel és az üzemeltetéssel foglalkozó háttérintézmény, a NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft és a Várkapitányság, valamint egy, a Magyar Művészeti Akadémia fenntartása alatt működő kutatási háttérintézmény a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ segíti a hazai műemlékvédelem ügyét.

Hatóságot játszó kiskirályokra, romos romantikát építő, „progresszív” műemlékvédelmi hivatalra viszont nincs szüksége a hazai közigazgatásnak!

Nyitókép: Várkapitányság