„Mi ez a bűz?” – kérdezi fotósunk, ahogy megérkezünk. Körbeszimatolok, rutinosan mosolygok: Budapest, barátom, ez pedig a diktatúra lehelete. Új kolléga, nem rovom fel neki.
Azért érkeztünk a magyarok egykor szebb napokat látott fővárosába, hogy a New York Time Post kedves olvasóinak is bemutassuk, hogyan hat a vaskos orosz propaganda. Méghozzá egy olyan országban, amelyik 1968-ban egyszer már fellázadt a szovjetek ellen. Most a szovjetbarát diktatúrát oroszbarát hibrid rezsimre cserélték, és a nép – igaz, sok csalás mellett, de – negyedszer is leszavazott a gumicsizmára, amely barna sárba tapossa az arcát.
Megszokták, megszerették a rettegést. Megszerették a gyűlölködést.
Először hiteles információforrásként egy Polina fedőnevű ukrán menekülttel találkozunk. Nehéz hozzá bejutni, mi fél tizenkettőre kaptunk időpontot, negyedkor a BBC, háromnegyedkor már a Deutsche Welle készít vele interjút. Látszik rajta, mennyire felzaklatta, hogy ebben az oroszpárti kis diktatúrában kell egy levegőt belélegeznie olyanokkal, akik szerint Ukrajna nem a világ demokráciájának szívcsakrája.
„Egészen hihetetlen, itt mindenki az orosz propagandát szívja magába már az anyatejjel” – mondja feldúltan. Nem érti az emberek ukránellenességét. „Minden normális országban, ha az ember lendíti a karját, és azt kiáltja, »slava Ukrajina!«, visszamosolyognak rá, itt meg majdnem bevittek a rendőrök, mert azt hitték az Azov-légiós horogkeresztemre, hogy náci jelkép. Nyugaton azt vinnék be, aki ilyen hülyeséget mond, de itt az embereket nem érdekli a valóság” – sorolja jogos sérelmeit.