A mutatványoktól a lélekszínházig

2022. április 27. 19:38
Tánc, cirkusz és színház olyan természetességgel simul össze az előadásaikban, mint amilyen magától értetődően hirdetik az ember nagyszerűségét a mindannyiunkat elringató végtelen univerzumban. Az idén tízéves Recirquel társulat alapítójával, Vági Bencével új bemutatójuk, az Ima kapcsán beszélgettünk hitkereséséről, földre boruló csillagokról és arról, hogy a jegesmedve vagy mi győzünk a végén.

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban. 

Fotó: Hirtling Bálint

Az utóbbi években született előadásaik „az egyetlen és ősi, időn és téren átívelő, mindannyiunkat összekötő energiáról: a szeretetről” beszélnek. Az Ima is illeszkedik ebbe a sorba?
Valóban, már az előző produkciónk, a járvány idején született Solus Amor is kifejezetten erről szólt: természetről, univerzumról és a mindezeket egyesítő ősi hajtóerőről, a szeretetről. Persze nagyon nehéz a világ legfontosabb energiáját nem elcsépelt módon megjeleníteni a színpadon, amikor a mindennapokban nem is igazán mérjük fel valós erejét, mértékét. A Solus Amorban a földdel, a lelkünkkel való kapcsolatot kutattam, az Ima ennél is mélyebbre ás.

Milyen mélyre?
Kifejezetten arra próbáltam választ keresni általa, melyik az az út, amely valóban elvezeti az embert ahhoz, hogy találkozzon a valós énjével. Ahhoz, hogy önmagunk számára is felragyoghassunk, rengeteg hit kell. A hétköznapok sodrásában ezt nem könnyű megtalálni, az általunk létrehozott immerzív előadás, remélem, sokaknak segít abban, hogy egy szabadabb létállapotba kerülve ráleljenek a saját kapcsolódásaikra.

Ezért van az, hogy nincsenek a térben díszletek, direkt jelképek sem? Csak az áradó zene és a csillagfényes sátorbelső ölel át minket, ami már önmagában különleges-meditatív állapotba ringatja a nézőt.
Igen. Szándékosan univerzálisan akartam fogalmazni. Az imádságról szerintem nem is lehet másképp: az ima a saját hitrendszerében ugyanazt jelenti egy sivatagi nomádnak, mint egy európai kereszténynek. Olyan szakrális teret álmodtam meg, amely a lehető legjobban segíti a befelé figyelést, a lelkünkbe való utazást. Régen a templomok voltak az elmélyülés helyszínei, de ma már sokaknak inkább csak építészeti látványosságot jelentenek, utazás közben kipipálandó tételek lettek. Nem hiszem, hogy nagyon könnyű lenne bensőséges pillanatot megélni mondjuk a Notre-Dame-ban, ahova mindennap özönlenek a turisták. A cél az volt, hogy ebben a különleges installációban hozzuk létre a szakrális terek energiáját. Az Ima végtelensége azt érezteti, hogy bár minden egyes ember csak egy picike fénypont az univerzumban, ez a fénypont ugyanolyan fontos, mint a többi – külön-külön, mégis együtt lebegünk az örökkévalóságban.

Fotó: Hirtling Bálint

Ahogyan az egyetlenegy artista is teszi kicsivel több mint fél órán keresztül. Nem merészség egy emberre bízni sokak vezetését?
Érdekes, mert először én is több szereplővel képzeltem el az előadást. Aztán szembenéztem magammal, és beláttam, hogy ez nem fog menni: lehetnek mankók, amelyek segítenek, és mesterek, akik mutatják az irányt, de az önmegismerésben, hitben, hitkeresésben mindenki egyedül van.

Ön hol tart ezen az úton?
Nem vallásos családban nőttem fel, felnőttként kezdett egyre jobban foglalkoztatni a hit. Sok impulzus ért ezen az úton, nagy rajongója vagyok Hamvas Bélának, és például a mítoszkutató Joseph Campbell és más vallástudósok munkái szintén erősen hatottak rám.

És hol, milyen formában tudja a legigazabbul megélni a hitét?
Számomra a természet a központi rendezőerő. Talán elcsépelt kép, hogy a sivatagban egymagában ül valaki, a csillagok meg földig borulnak körülötte, nekem ez mégis olyan energiaközpont, amihez mindig visszanyúlok. Sokszor utaztam már sivatagban, leginkább egymagamban, és amikor mindezt átéltem, mintha az egész bolygót érzékeltem volna, ahogy velem együtt ott lebeg az űrben. Nemrég valaki fel is tette azt a kérdést, hogy az Ima révén tulajdonképpen az inspirációm forrását próbáltam-e meg elhozni a nézőknek. És akkor világosodott meg bennem, hogy pontosan így van: mivel nekem ez az élmény mindent felülír, a leképezése volt a tudattalan célom.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés