A József Attila Gimnáziumban zsidó osztályfőnököm volt, Jávorka tanár úr, aki Marxról mondott érdekeseket, illetve kerekesszékéből fölnyújtózva rajzolta le krétával a férfi és a nő szexuális izgalmi görbéje közti különbséget.
Egyik legjobb gimnáziumi barátom a Bartók Béla úton sétáltunkban elmesélte, édesanyja annak idején azért élt túl, mert egy vagont, amit egy dúsgazdag sárga csillagos tetemes csúszópénze értelmében másfele irányítottak volna a vasutasok, szóval
azt a vasúti kocsit az övékkel, amiben szegény zsidók zsúfolódtak, véletlenül összecserélték.
Át- meg átszövődött az életem a zsidókéval. Akár holtakéval is... Hiszen 22 évesen a zsidókkal közös Bibliát: az Ószövetséget és a – Lukácson kívül – zsidó gyökerű első keresztények által lejegyzett Újszövetséget olvasva-hallva tértem meg.
Az egyik legnagyobb magyar regénynek Füst Milántól A feleségem történetét tartom, az egyik legmegrázóbb – keresztény avagy zsidó-keresztény – magyar versnek pedig Radnóti Miklós VIII. eclogáját, amiben a 20. század poklában megidézett Náhum próféta – illetve a munkaszolgálatos Radnóti – Jézust Messiásnak tanúsítja. Szó szerint így: „Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg / eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat.”