Mi igaz a német sajtó baloldali részrehajlásából? Mennyire színes a német nyilvánosság? Mi várható az új, balos német kormánytól és merre vezethet a CDU útja? Ralf Schulerrel, a BILD befolyásos parlamenti szerkesztőjével beszélgettünk az MCC Médiakonferenciáján!
Ralf Schuler (1965, Kelet-Berlin) német újságíró, a BILD parlamenti szerkesztőségének vezetője. Az NDK-ban egyetemet politikai okokból nem végezhetett, így fémipari technikusként dolgozott, majd a keletnémet CDU pártlapjánál, a Neue Zeitnél kezdte újságírói pályáját gyakornokként 1985-ben. 1995-ben a Die Welt szerkesztője lett, ahonnan 1998-ban a Märkische Allgemeinéhez váltott belpolitikai rovatvezetőként. 2011 óta dolgozik a BILD-nél. Lasst uns Populisten sein (Hadd legyünk populisták) című könyve 2019-ben jelent meg.
***
Hogy látja, lehet most Németországban egyszerű állampolgárként objektíven tájékozódni a bel- és külpolitikáról?
Voltaképpen könnyebb, mint valaha! Vannak a bevett print és online médiumaink, a közszolgálati tévé- és rádióadók, és ehhez az eleve igen életteli médiakörnyezethez járul blogok és internetes portálok egész sora. Ott a Die Achse des Guten (A jó tengelye), a Tichys Einblick, vannak privát blogok, amelyeknek egy része nagyon jó minőségben szolgáltat mind tényeket, mind véleményes tényfeldolgozást. A pandémia alatt Christian Drosten professzor podcastja a leghallgatottabb podcastek egyike volt. Ebben is hatalmas sokszínűség van. A kérdés az, hogy a felhasználó a tartalmakat a már meglévő véleményéhez igazítva keresi-e, vagy megpróbálja szélesíteni a horizontját. Ezt nehéz megsaccolni.
Ehhez az objektív tájékozódáshoz miben járul hozzá a közmédia?
A közmédia megteszi a magáét, de hogy ez a hozzájárulás milyen, arról erősen megoszlanak a vélemények.
Mondta egyszer egy közmédiás kolléganőm, hogy egyszer feltűnt neki, hogy csak balos megmondóemberek vannak a szerkesztőségében. Gondolkodtak is rajta, hogy nem lenne-e jó egy konzervatív kommentátort is felvenni, de állítólag nem találtak, aztán hagyták is. Szóval magában a közmédiában is felismerik már a problémát, csak nem tudnak vele olyan könnyen megbirkózni. A tényszerű tájékoztatásban viszont a közmédia szerepe továbbra is nagy, mert a magántulajdonú médiumok nem tudnák megengedni maguknak a sok külföldi tudósítóhelyet. Az viszont nagyon jó, hogy a közmédiát minden oldalról szegélyezik a független médiumok, magában én sem fogyasztanám.
Miből erednek a közmédia problémái? Hol indultak azok a folyamatok, amik ehhez az elfogultsághoz vezettek?
Ez egy nagyon sokrétű probléma, amelyről Németországban évek óta beszélnek. A közmédia először is abban a kényelmes helyzetben van, hogy kötelező hozzájáruláson keresztül finanszírozzák, amelyet minden polgárnak be kell fizetnie, akkor is, ha nincs tévéje, mert ez időközben egy olyan tétellé vált, amelynek a számítógépek árai is az alapját képezik, azaz kikerülhetetlen. És néhány évente, amikor szorossá válik a költségvetés, jön egy bizottság, amely megállapítja a többletigényt, és a kötelező hozzájárulás a közmédiához egyszerűen megemelkedik. Ez a közmédiát a magánszolgáltatókkal való versenyben igazságtalanul jó helyzetbe hozza. A másik problémát ismerjük sok másik kreatív iparágból is – hogy
Ez van a színészeknél, a humoristáknál, a művészeknél… Ezeket a közegeket egyszerűen jobban betöltik a progresszívek, és a médiában ugyanez a helyzet. Ezért sok olvasó, néző is van, aki úgy látja, hogy a médiában az ő világa nem jelenik meg. Ha az ember például migrációellenes, akkor nehéz a közmédiában olyan embereket találni, akik ebbe az irányba kommentálnának. Ez egy probléma, amely a közmédiába vetett bizalom csökkenéséhez vezet. Meg rontja is a hangulatot, ha az embernek kötelező valamit fenntartania, miközben nincs meggyőződve arról, hogy abban a saját életvalósága is tükröződik. Ebből aztán társadalmi törések lesznek.
Az ön lapja, a BILD, új szereplőként tört be a tévépiacra. Értelmezhetjük úgy a belépésüket, hogy piaci rést találtak? Milyen motivációval szálltak be?
Egyrészt azzal az egyértelmű szándékkal, hogy szórakoztatóan tájékoztassunk. Ez a szakmában ebben a formában egészen egyszerűen nem volt még. A legtöbb csatornán – ideértve a magántulajdonúakat is – világosan elválik egymástól a tájékoztatás és a szórakoztatás. Szeretnénk megpróbálni azt, hogy e kettőt egy kicsit összekeverjük, emellett a tévés munkánkban is teljesen más újságírói eljárásrendet választottunk. A bulváriparhoz hasonlóan itt sem hisszük, hogy a szerepünk a mindent átfogó krónikásé lenne, ehelyett akkor magyarázunk és mesélünk történetekről, témákról, ha azok érdekesek és az emberek számára valóban fontosak. Ha meg nem ilyenek, akkor ki lehet bírni a róluk szóló tájékoztatás nélkül is. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokkal gyorsabban is kell a helyszínen lennünk, ha történik valami, intenzívebben, közelebbről kell követnünk a politika történéseit. Igyekszünk a véleményszegmenseinkben is határozottabbaknak lenni:
– aztán állhat akár egymás mellett két ellentétes vélemény is, de döntetlen még véletlenül se legyen.
Könyvelhetnek már el sikereket, ami a nézettséget illeti? Egyáltalán hová lehet önöket a német tévés piacon besorolni?
Az „újonc” kategóriában egészen biztosan nagyon jól indultunk. Látni kell azt, hogy a nézettségmérés Németországban ötezer modellháztartáson keresztül zajlik, ha onnan néz minket valaki, azt regisztrálja a rendszer. Ez a mérési módszer elég pontatlan, és nem veszi figyelembe például azt, ha valaki YouTube-on, Facebookon vagy a weboldalunkon keresztül nézi az adásunkat. Ennek következtében az elérésünk valójában sokkal magasabb a nézettségi adatoknál. Ezek pedig egyelőre még egy százalék alatt vannak, bár a nap folyamán egyes eseményeknél még a közmédiát is megelőzzük. Az amerikai vagy a német választásoknál például megelőztük a Tagesschaut! (A német közmédia egyes csatornája, az ARD híradója – a szerk.) Egész napra számolva azonban ez még mindig nagyon kevés. Van ennek köze ahhoz is, hogy az ember új adóként valahol a százas sorszámok között kezdi, és az embereknek először meg kell mondani, hogy programozzák újra a csatornasorrendet, és hozzanak le minket a 365. helyről valami olyan helyre, ahol meg is találnak. Ez az egész nagyon körülményes, bizonyos televíziós formátumoknál technikailag is nagy kihívás, és nagy akadályt gördít a gyors elérhetőség elé, amely az ARD és a ZDF számára adott. De gőzerővel dolgozunk a nézettség növelésén.
Ön vezeti a BILD parlamenti tudósítóirodáját, ennek örvén kérdezem a véleményét – milyen pozíciókkal állhatnak fel a Zöldek és az FDP a koalíciós tárgyalások asztalától? Milyen erősek lesznek majd az új kormányban?
Ezt még nem bokszolták le teljesen. Az a benyomásom, hogy Olaf Scholz, a szocdemek reménybeli új kancellárja, a Zöldeket és az FDP-t még megharcoltatja egymással egy kicsit. Ő és a pártja pedig először megnézi, ki nyert.
Az SPD számára ez egy nagyon kényelmes helyzet. Szövetségi szinten ez a hármaskoalíció számunkra újdonság, ezért még nem teljesen világos, ki kerül ki belőle győztesként. Lehet, hogy a Zöldek lesznek a nagy vesztesek, mert Olaf Scholz, a szocdemek és annak reménybeli elnöke, a most még főtitkárként dolgozó Lars Klingbeil tudatában vannak annak, hogy az autózó, húsevő, tisztességgel dolgozó kisembert nem lehet drákói, hullákon átlépő klímaszigorral túlterhelni. Természetesen Olaf Scholz is tudja, hogy a klímavédelem nem vezethet Németország iparának leépítéséhez, a jólét megtöréséhez. A Zöldek e tárgyban radikális követeléseket terjesztettek elő, radikális imidzset építettek maguknak, most pedig igyekezniük kell ebből visszakozni, hiszen az arany középút a klímavédelemben is fontos.
Ki viheti a nagy pozíciókat, a pénzügyminisztériumot, a belügyminisztériumot? Nálunk azt is érdeklődve várják, hogy ki fogja majd a német külpolitikát csinálni…
A külügyminisztérium most a legkevésbé kapós. Ez sokat változott, az FDP évtizedekig vitte a külügyi tárcát, Westerwelle, Genscher, régi a hagyomány. Ma pedig világos, hogy a külügy zabigyerek a minisztériumok között. Az Európa-politikát a kancellári hivatalban csinálják, ott szervezik a nagy világcsúcsokat is, ahova persze mehet kísérőnek a külügyminiszter is, a munka maradékát meg vasárnapi ENSZ-beszédek teszik ki, meg krízishelyzeti látogatások, amelyekben aztán megint csak a kancellár szava a döntő. Mókás módon ezért
Úgy tűnik viszont, hogy a pénzügyminisztérium tényleg az FDP-s Christian Lindneré lesz, ő ebben nagyon határozott. Ilyen helyzetekben mindig világosan kell látni, hogy minden benyújtott igénynek taktikai célja is van: ha erre Robert Habeck azt mondja, hogy ő is pénzügyminiszter akar lenni, akkor könnyen lehet, hogy tudja, nem lesz az, de fel akarja srófolni az árat, és a fontos pénzügyminisztériumért cserébe két másik minisztériumot akar az FDP-től a Zöldeknek. Egy Lindner nevű pénzügyminiszterrel azonban még nem jár szükségszerűen együtt az, hogy az FDP tényleg keresztülviheti a kemény takarékosságát meg a józan költségvetési politikáját. Valamiféle szívességet a Zöldeknek is kell tenni, és lehet, hogy ez az ajándék azok a milliárdok lesznek majd, amelyeket a Zöldek környezetvédelmi célra alapokba szeretnének tenni, egyfajta árnyékköltségvetésbe.
Említette az imént, hogy az Európa-politika a kancellári hivatalban maradhat. Osztja tehát azt a vélekedést, hogy Olaf Scholz tovább viszi majd a merkeli örökségből a legfontosabb külpolitikai kérdések magához vonását?
Ez gyakorlatilag be is van betonozva, és abban nyilvánul meg, hogy a kancellári hivatalt most ismét hatszázmillió euróval bővítik, háromezer új munkatárs érkezett oda az elmúlt években kulturális, média- és külpolitikai tanácsadói stábokba. Ezt Olaf Scholz sem engedi majd ki a kezéből. A másik kérdés persze az, hogy Európa-politikája hasonlít-e majd a kancellár asszonyéhoz. A választási kampányban sok Európa-igenlő üzenetet lehetett hallani: Európának jobban össze kell tartania, több Európa kell…
Sok fontos külpolitikai kérdésben nem értünk egyet, Franciaországgal például az Afrikában játszott szerepünkről nem. Felállíthatunk aztán közös hadseregeket és kinevezhetünk közös külügyminisztert is – azt hiszem, van is még külügyi főképviselőnk, de neki nagyjából hallgass a neve –, a szóval sok mindent eljátszunk mi itt magunknak Európában. Vasárnaponként jó beszélni arról, hogy Európának több tetterőre van szüksége, hogy összébb kell nőnünk, de mikor mindez valóra válna, azzal mindig nagy gondok vannak.
A másik, Magyarország számára is érdekes kérdés az, hogy Scholz folytatja-e Angela Merkel Kelet-Európa-politikáját. Az embernek az a benyomása keletkezhetett, hogy Merkel a ciklus vége felé igyekezett egy kicsit nyitni Lengyelország felé is, mert tudta, hogy a Brexit után nem lehet új árkokat ásni Nyugat- és Kelet-Európa között. De hogy ezt mennyire gondolta komolyan, és hogy Scholz ezt átveszi-e, no, abban már szkeptikusabb vagyok, hiszen az SPD-ben vannak bizonyos emberek, például Katarina Barley EP-alelnök, akik határozott kritikusai Magyarországnak, hogy ne fogalmazzak érzelmesebben. Néha azt kívánom, bár lenne bennük valamivel több autentikus helyismeret az elutasító hozzáállás mellett. De ha ezek az erők győzedelmeskednek, Olaf Scholz is ezt a kurzust viszi majd.
A kereszténydemokratákra minden jel szerint ellenzéki szerep vár majd. Milyen rövidtávú változásokat, trendeket lát a CDU táborában?
Most vagyunk a döntési időszakban. Két jelölt jelentkezett be Armin Laschet székére, Norbert Röttgen és Helge Braun kancellári hivatalt vezető miniszter. Izgalmas fejlemény, hogy a kancellár asszony hivatalát hosszú évek óta vezető miniszter újrakezdéssel kampányol, ez számomra önmagában is ellentmondásos, de hát szabad neki. Bizonyosan versenybe száll majd Friedrich Merz is. Ismét itt vannak a régi frontvonalak a Merkel-tábor között, amely a Merkel-korszakban megnőtt, hiszen egyre több Merkel-barát ember lépett be a CDU-ba – illetve a konzervatívabb tábor között, amely hosszú időn át dominálta a CDU bázisát, de az elmúlt néhány elnökválasztáson nem került sorra. Ez a frontvonal most Merz és a másik két jelölt között húzódik. Mások szerint Braun kancelláriaminiszter jelöltsége a kancellár asszony utolsó nagy támadása, amellyel Merz megválasztását mindenféleképpen meg akarja akadályozni. Merz egyértelműen Európa-párti, de konzervatívabb és konfrontatívabb is. Nem akar mindenképp másokat bevonni, szívesebben tűri el az ellenfél kritikáját és támadásait és támad ő is másokat, s együtt él azzal, hogy a médiában ütlegelik. Merkel ezt alapvetően rossz útnak tartja, és a tagság döntése alapján dől el e személyi kérdés mentén, hogy valójában melyik tábor is az erősebb. Az én szerény értékelésem szerint
A jobbszélen ott az AfD, a középen pedig ott a lámpa-koalíció. Zöldek, liberális nagypolgárság, szociáldemokrácia – ennél jobban nehéz középen lenni. Ha a CDU egy második Merkel-kurzusban hisz, egyszerűen láthatatlanná válik ebben a szakadékban az AfD és a politikai közép között. Ezért mind a politikai szakma, mind a konfrontativitás, mind a tartalom szempontjából Merzé tűnik számomra a jövőállóbb projektnek, akkor is, ha ő az idősebb jelölt. Hiszen a végén nem az életkor a döntő – hanem az ember maga.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Berlin új döntése komoly kérdéseket vet fel a személyes szabadságjogok és a német vezetés terveit illetően.
Nagyon reménykednek az ukránok, az Európai Bizottság pedig gyártja a forgatókönyveket.
Az Európai Unió egyik alapelve a tagállamok közötti szolidaritás, Brüsszel azonban mégsem lép fel az ukrán olajblokáddal szemben. A Barátság-kőolajvezeték körüli vita azt mutatja: a gyakorlat néha messze kerül az elvektől.
A 670 ezres megtekintésnél járó interjú kereteit egy reality-jellegű koncepció adta.
Magyar Péter új elmélete szerint az USA alelnökének látogatása csak egy dolgot jelenthet.
Viszont még mindig nem a teljes összegről van szó.
Hogyan lett a vidéki tévésből ukrán haditudósító, majd a kegyelmi ügy kirobbantója?
A Hotel Lentulai húsvéti epizódjában a kormányfő az Európai Unió háborús stratégiáját is jellemezte, miközben saját magát „született válságkezelőként” határozta meg.
